Ha egyszer nem leszünk, nem szabad megőrizned se bútort, se semmit. Oszd szét, ajándékozd el a tárgyakat. Mindent… Nem akarom, hogy hátranézz. Nézz előre! Azt akarom, hogy nevess. Hogy szabad légy tőlünk, hogy ne fájjon.
A sírok az élők, nem pedig a holtak számára vannak. Nyújtanak nekünk valamit, amire összpontosíthatunk, a tudat helyett, hogy a szerettünk a föld alatt rothad. A holtakat nem érdeklik a frissen vágott virágok és a faragott márványszobrok.
Most mit siratsz? Emerencet nem sirathatod, a halott mindig győztes. Csak az élők veszítenek.
A hantot a fű, a fájdalmat meg az idő növi be. A szél elsimítja az eltávozottak nyomát, az idő meg elsimítja a szívfacsaró fájdalmat és azok emlékét, akiket nem győztek és nem is győznek hazavárni szeretteik – mert rövid az emberi élet és úgy rendelte a sors mindnyájunknak, hogy ne sok füvet tapossunk le ezen a világon.
Az élet vereséget szenved a haláltól, de az emlékezés megnyeri csatáját a semmi ellen.
Anya tegnap halt meg, sok-sok évvel ezelőtt. És tudod, eltávozása másnapján leginkább azon csodálkoztam, hogy a házak még mindig állnak, és köztük az úton most is gurul a sok autó, a járdán pedig továbbra is nyüzsögnek a gyalogosok, mintha fogalmuk sem volna arról, hogy az én egész világom odalett. Én azonban tudtam, hogy így van, mert megéreztem az ürességet, amely úgy rögzült az életemen, mint egy összegabalyodott filmtekercsen. A város zajai hirtelen elültek, mintha a csillagok egyetlen perc alatt elporladtak vagy kihunytak volna. A halála napján – és esküszöm, hogy ez így volt – a kert méhei nem hagyták el a kast, egyetlenegy sem indult zsákmányszerzésre a rózsák közé, mintha ők is tudták volna, mi történt.
Egy anya számára, aki elveszítette gyermekét, az első nap soha el nem múlik. Ez a fájdalom nem fonnyad el az idővel. Hiába kopik el, hiába fakul meg a gyászruha, a szív feketesége nem oszlik el soha.
Kifakult a jelen, csak a múlt eleven,
Vérzik a szívünk, sohasem feledünk,
Emléked örökké él.
Emlékedet őrzi mind, ki hű barát.
Elrabolt az ár élted hajnalán,
Fájdalmas szívünkből egy dallam kiált:
Mért vitt téged el ez a rút világ?
Nem törülhetünk ki senkit szívünkből anélkül, hogy a helyen, hol egykor neve állott, egy setét folt ne maradna vissza.
A szertárból hozta a térképet, melyet már senki se lát,
kicsi pontokkal mutatta a Maros-Magyar autonóm tartományt.
Kidobták a régi atlaszt, megszüntetik az iskolát,
megőrzi mégis az emlékezet a földrajztanárt.
Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról, többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz.
A halottaknak szükségük van ránk, hogy emlékezzünk rájuk, még ha nem is tudunk, csak annyit mondani, hogy sajnálom, amíg a szó minden jelentőségét elveszti és olyan lesz, mint a levegő.
Csókolok egy hideg kezet,
Zokogástól reszket vállam:
Azt hittem: hűtlen, rászedett,
Pedig csak engem szeretett
S szive repedt meg utánam.
Összetört szívem bús kesergője
Csókot kért tőled, néma halott,
Szunnyadsz te régen, nem hallsz felőle,
Boldogan virulsz, ahol vagy, ott.
Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek.
Egy fecske nem tavasz,
Egy fűszál nem mező,
Egy vízcsepp nem patak,
Egy sír nem temető.
Megint a sírás fojtogatta, de gyorsan felült, és próbálta visszatartani a könnyeit. Elege lett a sírásból. Soha többé nem fog sírni miattuk. A könnyek haszontalanok, csak a gyengeséget jelzik, és nem méltó az emlékükhöz.
Mindig sajnálni fogja elvesztett gyermekét. Örökre magányos űrt fog érezni miatta, amit senki sem tölthet be, sem a férje, sem a többi gyereke.
Engedjük szabadjára gyászunkat, bánatunkat, adjuk ki dühünket is, szembesüljünk belső ürességünk érzésével, és közben gondoljunk arra, hogy Isten odafigyel ránk.