Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre. Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy túltedd magad rajta. Lehetetlen. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlen. Nem akarsz túl lenni rajta. Miért is akarnál? Nem maradt neked más, csak ez. Nem kellenek a kedves szavak, nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak mások, nem akarod tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. Ők nem te vagy, igaz? Ők nem érzik azt, amit te. Az egyetlen dolog, amit akarsz, az, amit nem kaphatsz meg. Elment. Sosem jön vissza. Senki sem tudja, milyen érzés. Senki sem tudja, milyen az, kinyújtani a kezed, és megérinteni valakit, aki nincs ott és soha nem is lesz. Senki sem ismeri ezt a betölthetetlen űrt. Senki, csak te.
A vágyak bágyadt hegedűjén
gyászindulót húzok neked.
(…)
Elhantolt álmaim zokognak
a horpadt öblű hegedűn,
és könnyeim, az eltitkoltak,
hullanak a húrra keserűn.
Mindig nehéz elveszíteni valakit. Lyukat hagy a szívedben, ami sosem gyógyul be.
Kinek gyermekét nem fedi sírhalom, az nem tudja, mi az igazi fájdalom.
Nem tudom elhinni, hogy soha többé nem látom… Nagy fájdalommal jár, ha elveszítesz valakit, akit szeretsz. Nincs annál kegyetlenebb dolog a világon.
Hazámba vágy
A szívem, és az ott vagyon, hol a
Holtteste nyugszik annak, akinek
Az életem s lelkem felébredését
Köszönöm.
Ha egyszer nem leszünk, nem szabad megőrizned se bútort, se semmit. Oszd szét, ajándékozd el a tárgyakat. Mindent… Nem akarom, hogy hátranézz. Nézz előre! Azt akarom, hogy nevess. Hogy szabad légy tőlünk, hogy ne fájjon.
A sírok az élők, nem pedig a holtak számára vannak. Nyújtanak nekünk valamit, amire összpontosíthatunk, a tudat helyett, hogy a szerettünk a föld alatt rothad. A holtakat nem érdeklik a frissen vágott virágok és a faragott márványszobrok.
Most mit siratsz? Emerencet nem sirathatod, a halott mindig győztes. Csak az élők veszítenek.
A hantot a fű, a fájdalmat meg az idő növi be. A szél elsimítja az eltávozottak nyomát, az idő meg elsimítja a szívfacsaró fájdalmat és azok emlékét, akiket nem győztek és nem is győznek hazavárni szeretteik – mert rövid az emberi élet és úgy rendelte a sors mindnyájunknak, hogy ne sok füvet tapossunk le ezen a világon.
Az élet vereséget szenved a haláltól, de az emlékezés megnyeri csatáját a semmi ellen.
Anya tegnap halt meg, sok-sok évvel ezelőtt. És tudod, eltávozása másnapján leginkább azon csodálkoztam, hogy a házak még mindig állnak, és köztük az úton most is gurul a sok autó, a járdán pedig továbbra is nyüzsögnek a gyalogosok, mintha fogalmuk sem volna arról, hogy az én egész világom odalett. Én azonban tudtam, hogy így van, mert megéreztem az ürességet, amely úgy rögzült az életemen, mint egy összegabalyodott filmtekercsen. A város zajai hirtelen elültek, mintha a csillagok egyetlen perc alatt elporladtak vagy kihunytak volna. A halála napján – és esküszöm, hogy ez így volt – a kert méhei nem hagyták el a kast, egyetlenegy sem indult zsákmányszerzésre a rózsák közé, mintha ők is tudták volna, mi történt.
Egy anya számára, aki elveszítette gyermekét, az első nap soha el nem múlik. Ez a fájdalom nem fonnyad el az idővel. Hiába kopik el, hiába fakul meg a gyászruha, a szív feketesége nem oszlik el soha.
Kifakult a jelen, csak a múlt eleven,
Vérzik a szívünk, sohasem feledünk,
Emléked örökké él.
Emlékedet őrzi mind, ki hű barát.
Elrabolt az ár élted hajnalán,
Fájdalmas szívünkből egy dallam kiált:
Mért vitt téged el ez a rút világ?
Nem törülhetünk ki senkit szívünkből anélkül, hogy a helyen, hol egykor neve állott, egy setét folt ne maradna vissza.
A szertárból hozta a térképet, melyet már senki se lát,
kicsi pontokkal mutatta a Maros-Magyar autonóm tartományt.
Kidobták a régi atlaszt, megszüntetik az iskolát,
megőrzi mégis az emlékezet a földrajztanárt.
Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról, többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz.
A halottaknak szükségük van ránk, hogy emlékezzünk rájuk, még ha nem is tudunk, csak annyit mondani, hogy sajnálom, amíg a szó minden jelentőségét elveszti és olyan lesz, mint a levegő.
Csókolok egy hideg kezet,
Zokogástól reszket vállam:
Azt hittem: hűtlen, rászedett,
Pedig csak engem szeretett
S szive repedt meg utánam.