Magyarországon kétfajta lázadás van. Mert a fiatalok is olyanok, mint a felnőttek, hogy van köztük liberális, meg vannak nemzeti érzelműek. És a liberális fiatalok, azok a kormány ellen lázadnak láthatóan, illetve minden ellen, ami hatalom. És miután mi vagyunk kormányon tizen-egynéhány éve, hát így most éppen mi vagyunk a célkeresztben. A fiatalok egy másik része, ők a nemzeti gondolkodású fiatalok, ők is lázadnak, de ők a globális hálózatok, Soros-alapítvány, Brüsszel, általában az országot elnyomni akaró nemzetközi erők ellen. Tehát ne tévesszen meg bennünket, nem arról van szó, hogy a fiatalok egy része lázad, a másik meg nem, hanem az egyik része ez ellen, a másik része meg az ellen lázad. És azt hiszem, hogy amíg fiatalok lesznek a világon, ilyesmi mindig lesz.
Amit az ifjúságnak a külvilágban kellett megtalálnia, és meg is talált, azt az öregedő embernek önmagában kell keresnie. Ez olyan probléma, amely az orvosnak sok fejtörést okoz.
A fiatalok azt akarják, hogy minden érzés olyan legyen, mint az új szerelem, semmi se legyen hétköznapi. Csak akkor képesek odafigyelni.
A mai fiatalok már szakállal és ráncos homlokkal jönnek a világra. Ez a baj. A legegyszerűbb dolgokon is össze-vissza töprengenek és ezzel elködösítik a fogalmakat.
A szeretet szép. A fiatalok valójában a szépet keresik a szeretetben, azt akarják, hogy az ő szeretetük szép legyen. Ha engednek is a gyengeségnek, ha olyan viselkedési modelleket követnek is, amelyeket nyugodtan nevezhetünk „botrányosnak” – és sajnos ezek a modellek ma nagyon elterjedtek – szívük mélyén mégis a szép és tiszta szeretetre vágynak a lányok és fiúk egyaránt. Tudják, hogy ezt a szeretetet senki mástól nem kaphatják meg, csak Istentől. Ezért készek arra, hogy kövessék Krisztust nem törődve az áldozatokkal, amelyekkel ez együtt járhat.
Már az is megfigyelhető, hogy a fiatalságot olyanok oktatják, akik nem elég univerzálisak ahhoz, hogy feltárják előttük a résztudományok összefüggéseit és a természeti világ horizontjait.
A fiatalság mércéje nem az életkor, hanem a szellem és a lélek állapota: az akarat- és képzelőerő, az érzelmek intenzitása, a jókedv és a kalandvágy győzelme a lustaságon.
Olyan fiatal vagy, mint a reményeid, olyan öreg, mint a kétségeid. Olyan fiatal, mint önbizalmad, olyan öreg, mint a félelmed. Fiatal, mint a hited, öreg, mint a csüggedésed. Fiatal vagy, amíg befogadod a szépség, az öröm, a merészség, a nagyság – az ember, a Föld, a végtelenség hírnökeit.
Vagynak pillanatok, kivált az ifjúság szép napjaiban, mikor bizonyos érzelmeket mint szentséget rejtegetünk kebleinkben. Az érzelem tárgya fontos-e vagy nem? valóság-e vagy képzemény? az nem kérdés. Elég, hogy az az ifjú keblében él, s ott oly kincs gyanánt tartatik, melyet idegen szem látásának, idegen fő észrevételeinek kitenni irtózik.
A tinédzserek két lábon járó bullshitdetektorok, kiszúrják, ha hülyeségekkel traktálják őket, de a srácok, akik hallottak beszélni, magukévá tették az üzenetemet, mert mindenhol, ahol megszálltam, végigfutottam egy ultraversenyt, az edzéseimet és a versenyemet beépítettem az általános toborzási stratégiámba.
– Egy árva soha nem fiatal. (…)
– Még ha ez igaz is, ahogy az árva egyre idősebb lesz, fiatalos lelkületet fedezhet fel önmagában.
Tinédzsernek lenni euforikus és izgató, de együtt jár egyfajta béklyóval is, amit a középiskola jelent. Az merő kínzás.
A nyolcvanas években valahogy több volt a fiatal, most kimennek külföldre, vagy még megfoganni is lusták.
Ifjúságunkban az idő sokkal lassabban halad. Ezért is életünk első negyede nemcsak a legboldogabb, hanem a leghosszabb is. Sokkal több emléket is hagy maga után és kétannyi elmesélni való van rajta, mint a rákövetkező korokon.
Így lesz fiatalabb a világ. Helyünkre lép az ifjúság. És mi, akik egy kicsit tovább élünk, egyre idegenebbnek érezzük magunkat, ahogy tovább rójuk az utunkat.
Az ember csak fiatalon találhat ki igazán új dolgokat. Utána már túl tapasztalt, túl híres (…) és túl ostoba.