A bátorság nem más, mint imádkozó félelem.
Csakúgy, mint sokan mások, nekem is halálfélelmem volt a gondolattól, hogy emberek elé álljak ki és beszéljek. Őszintén, még mindig megrémít. Amikor az első fontos projektem volt a Ford-nál, elküldtek egy Dale Carnegie tanfolyamra. A cél az volt, hogy komfortosan érezzem magam közönség előtt és ez bevált. A félelem nem szűnt meg, de megtanultam, hogyan irányítsam azt.
Ahhoz, hogy legyőzd a félelmed, rá kell ébredned, hogy nincs menekvés attól, amitől rettegsz. Fel kell szívnod önmagadba. Élj vele! Ízleld meg! Értsd meg! És kerekedj felül rajta!
Ha félsz, legjobb, ha a veszély irányába nézel, de közben valami biztonságos és meleg dolognak támaszkodsz.
Mint amikor egy szörnyűséges rémálom tart fogva. Amikor álmodban rohanni kényszerülsz; futsz, és már majd szétpattan a tüdőd, de képtelen vagy elég gyorsan futni. A lábam egyre lassabban és lassabban mozgott, ahogy utat törtem magamnak az érzéketlen embertömegben, de a hatalmas toronyóra mutatója nem lassult. Kíméletlenül, közömbösen, feltartóztathatatlanul haladt a vég felé – mindennek a vége felé.
A Bibliában ez áll: „A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme.” Pedig sokkal gyakrabban a pszichológiai rendellenességek kezdete. Mert egy gyerekbe bármilyen módon ültetnek félelmet, az mindenképpen ártalmas.
Hős az, aki a félelmét pozitív energiává tudja változtatni. A hős meglovagolja a félelmét. Egy katonának a legkínzóbb félelme, hogy félni fog.
Rengeteg mindentől félünk: a szegénységtől, a nevetségességtől, a szellemektől, a betörőktől, a balesetektől, a közvéleménytől, a betegségtől és a haláltól. Egy ember élete a félelmeinek története.
A kikényszerített tiszteletben mindig félelem van.
A szenvedés csökkentésének legjobb módja, ha az ember rögtön szembenéz a félelmével.








