1924. október 15. – 2019. július 2.
olasz származású amerikai üzletember
Ez egy zsúfolt bolygó, és a túlélés egyetlen módja, ha megtanuljuk, hogyan jöjjünk ki egymással. Eldönthetjük, hogy vezetés-e az, ha az összes embert elintézzük, aki ellenünk van. Ez azonban igazán sosem működött, ugye? És a demokrácia nem erről szól. Ideje, hogy visszatérjünk az alapokhoz. Egyáltalán mi a demokrácia? Milyen emberek vagyunk mi? Készen állunk rá, hogy azt tegyük, amit a jó fiúknak kell?
A politikusok szeretik nagy harsonaszó közepette meghirdetni a „háborúkat”. Hirdettünk már háborút a szegénység, a drogok, a túlméretezett kormány, a bűncselekmények ellen – csakhogy nevesítsünk néhányat. Valódi háborúink mellé ez a ráadás. Feltűnt azonban valaha, hogy amint a nagy kampány véget ér és a politikusok vállon veregetik egymást, soha többé nem hallunk róluk? Nyertünk? Vesztettünk? Tudja valaki?
Rájöttem, hogy ha az emberek megértik, mit akarnak tőlük és értelme van, akkor azt megteszik
A kommunikáció volt a legértékesebb vezetői eszközöm. Sok sikeres üzleti vezető van, akik technikai és pénzügyi géniuszok. Már korán rájöttem, hogy jól tudom forgatni a szavakat a célból, hogy egy szervezetet a kívánt irányba mozgassam. És ezt a készségemet nap mint nap használtam is.
Az autóiparban töltött 46 évemben nem tudom, hány nyilvános beszédet mondtam, de több mint ezret. Volt, hogy kis létszámú előadások voltak munkatársaknak, viszonteladóknak vagy beszállítóknak. Máskor pedig több ezren hallgattak.
Csakúgy, mint sokan mások, nekem is halálfélelmem volt a gondolattól, hogy emberek elé álljak ki és beszéljek. Őszintén, még mindig megrémít. Amikor az első fontos projektem volt a Ford-nál, elküldtek egy Dale Carnegie tanfolyamra. A cél az volt, hogy komfortosan érezzem magam közönség előtt és ez bevált. A félelem nem szűnt meg, de megtanultam, hogyan irányítsam azt.
Egy teljesen racionális világban csak a legjobbjaink mehetnének tanárnak, a többieknek be kellene érniük valami kevesebbel.
Nálam okosabb embereket alkalmazok, és hagyom őket kibontakozni.
Nos, mit is csináljunk? Bármit, csak ne tétlenkedjünk. Ha elrontottuk, kezdjük újra, próbáljuk másképp. Ne várjunk arra, hogy biztosra mehessünk, mert túl késő lesz.
Én vagyok az egyetlen fickó ebben az országban, akinek elege van abból, ami történik? Hova a pokolba tűnt a harci kedvünk? Torkunk szakadtából kellene tiltakoznunk. Van egy rakás fickónk, akik anélkül, hogy bármi elképzelésük lenne, államunk hajóját éppen egy sziklaszirtnek kormányozzák, vállalati gaztevőink, akik kilopják még a szemünket is, sőt még egy hurrikán után sem vagyunk képesek rendbe szedni a dolgokat, nemhogy hibrid autót építeni. De ahelyett, hogy méregbe gurulnánk, mindenki csak ül, és a fejét csóválja, miközben a politikusok azt mondják: „Tartsuk az irányt!”. Tartsuk az irányt? Biztos viccelnek. Ez Amerika, nem az istenverte Titanic. Adok egy jó tanácsot: Szabadulj meg a feleslegtől!
A dolgok leírásával járó fegyelem az első lépés a célkitűzés megvalósítására. Beszélgetések során az ember mindenféle homályos megfogalmazással és badarsággal élhet, gyakran észre sem veszi. De ha leírjuk gondolatainkat, valami arra kényszerít bennünket, hogy belemenjünk a részletekbe. Ily módon nehezebb becsapni önmagunkat.
