Egy-egy klasszis megoldás ösztönből fakad, míg az edzés tudományos hátterű: utóbbi az előbbi szolgálatában áll.
Minden korban konfliktus van a tradíciók és a modernitás között. Optimális esetben a modernitás hívői kíváncsiak a hagyományokra, mert az a kultúrájuk, a gyökerük, a hagyományt mélyen képviselők pedig megértik azt, hogy a világ halad, és a fiatalok másfelé mennek.
A hagyomány kétségkívül alapokat ad, de azért is van, hogy továbbfejlődjön, átalakuljon. Szerintem az a hagyomány, amit nem lehet beilleszteni az életünkbe, nem működőképes.
Csak egyetlen legszentebb emberi jog van, és ez egyben a legszentebb kötelesség is: arról gondoskodni, hogy a vér tiszta maradjon. Ezáltal az emberiség legjobbjait megóvjuk és számukra a nemesebb fejlődés lehetőségét biztosítjuk.
Az emberiség haladása végtelen létrához hasonlít, amelyen az ember csak úgy képes a magasba jutni, ha annak legalsóbb fokait is megmászta.
A hadsereg fejlesztette a személyes bátorságot, amikor a gyávaság mind pusztítóbb betegséggé vált és az áldozatkészséget szinte butaságnak tekintették.
Az emberiséget megújító, valóban áldásos mozgalom mindig ott fogja elkezdeni építő munkáját, ahol az utolsó szilárd alapnak vége van. Nem szégyen, ha hasznát veszi a múltban már bevált igazságoknak, hiszen az emberi kultúra és az ember maga is összefüggő hosszú fejlődésnek az eredménye, amelyhez minden egyes nemzedék hozzájárul munkájával.
A fejlődéshez két dolog kell: fáradhatatlan kitartás, és az a készség, hogy olyasmit is el tudjunk vetni, amibe pedig sok időt és munkát fektettünk be.
A kultúra megváltoztatta evolúciós fejlődésünk egész menetét.
A földi élet fejlődése jórészt lassú, folyamatos változást jelent.
Mostani kétségbeejtő helyzetünkbe azáltal jutottunk, hogy a világgazdaságot a folyamatos növekedésre alapoztuk. Egy véges világban semmi sem növekedhet a végtelenségig.
Senki sem születik erősnek. Csak később válik azzá, miután elhatározta, hogy nem adja fel, és a kijelölt úton, bármilyen nehézségek vagy fájdalmak árán, de végig is halad. Veszteség mindenkit ér, ahogy bánat és öröm is egyformán. A kérdés az ,hogy mihez kezdünk vele. Mert ha hagyjuk, hogy a rossz megbénítson, a jó pedig magától értetődővé váljon, megakadályozzuk magunkat, hogy bármit is tehessünk ellene, vagy éppen érte.
Hogy voltam-e valaha is féltékeny bárkire, aki előrébb tartott nálam? Nem, mert ez nem történhetett meg. Az illető csak egy mérföldkő volt, akit a lehető leggyorsabban lehagytam. Olyan volt ez, mint egy autóverseny, a többi kocsi csak azért volt ott, hogy leelőzzem őket.
E kort, melyben élünk, átalakulás korának nevezgetik; mintha bizony az ember valami selyembogárként kukacból egyszerre bontakoznék ki. Az első ember óta máig örökös átalakulás volt, és tart addig, mikor az utolsó ember e földi pályáról lelép. Azonban néha az átalakulás egy kissé nagyobb zajjal jár. A teremtő ilyenné alkotá az embert, hogy neme szüntelen fejlődésben legyen. Kik csak e kort tartják átalakulás korának, hatalmasan tévednek, s az embert, következőleg önmagukat nem ismerik.
Isten úgy alkotá az embert, hogy csak fokonként tökéletesedjék, tehát hány tévedésen kell keresztülmennie, míg az igazsághoz és lehető tökélyhez juthat? E tévedések az ember természetében alapulnak, tőle el nem választhatók.
Megmutatám, hogy az embernek természetében van közlekedni, gondolatait közölni, bebizonyítani, hogy az ember úgy van alkotva, hogy szüntelenül tökéletesüljön, s ha e kettőben valami vagy valaki gátolni bírja, bizony akkor az ember nem szabad.
A legtöbben sajnos éppen akkor adjuk fel, amikor alig 40 százalékát használtuk csak ki a maximális teljesítményünknek. Amikor úgy érezzük, hogy már elértük a végső határt, még mindig ott rejtőzik bennünk az a további 60 százalék! Ez a mesterséges szabályozó hatása! Ha már tudjuk mi az igazság, hogy a teljesítmény csak a fájdalomtűrő képesség megnöveléséről szól, és hogy figyelmen kívül kell hagynunk az identitásunkat és minden önkorlátozó történetünket, akkor elérhetjük azt a további 60 százalékot, majd akár az újabb 20-at és így tovább, anélkül, hogy feladnánk. Ez a 40 százalékos szabály, és azért lehet ilyen hatásos, mert ha tartjuk magunkat hozzá, felszabadíthatjuk az elménket, így a a teljesítmény és a kiválóság új szintjére léphetünk a sportban vagy az életünk egyéb területein, miközben a jutalmak is sokkal jelentősebbek lesznek, mint a puszta anyagi siker.
Még egy rakétamotor sem indul be az első apró szikra nélkül. Mindannyiunk életében szükség van ezekre az apró szikrákra, a kis teljesítményekre, hogy táplálni tudják a nagyokat. Gondoljunk rájuk egyfajta gyújtósként. Ha az ember máglyát akar rakni, nem azzal kezdi, hogy meggyújt egy méteres farönköt. Összegyűjt némi száraz háncsot vagy gallyacskát – egy kis halom szénát vagy száraz füvet. Ezt gyújtja meg, majd ehhez tesz hozzá kisebb-nagyobb fadarabokat, mielőtt farönkkel táplálni a tüzet. Mert az apró szikrák, amelyek lángra lobbantják a kis tüzeket, végül elég hőt termelnek ahhoz, hogy egy egész kicseszett erdőt porrá égessenek.
Nem számít, mit értünk el a sportban, az üzleti világban vagy az életben, nem szabad megelégednünk. Az élet kifejezetten dinamikus játék. Vagy egyre jobbak, vagy egyre rosszabbak leszünk. Igen, a győzelmeinket meg kell ünnepelnünk. A győzelemben rejtőzik az az erő, amely átalakít, de az ünneplést követően ismét csatasorba kell állni, új edzésterveket, új célokat kell magunk elé tűzni, hogy másnap ismét a nulláról kezdjük.