Egy sportoló életében benne van a siker és a vereség is. Aki nem él át kudarcot – vagyis inkább meghátrál a kihívás elől és nem indul –, nem igazán sportoló.

Én úgy vagyok vele, hogy ha valaki csinál valamit, azt akkor tudja jól és eredményesen csinálni, ha szeretetből és szívvel-lélekkel csinálja.

Ha valaki gyereket vállal és gyereket nevel, komolyan oda kell tennie magát, hogy mindent megadjon nekik. És itt nem az anyagiakra gondolok, hanem a szeretetre, a lelkiekre. Nehéz, hogy ne törjük le a szarvukat, de azért próbáljuk őket irányítani, az általunk gondolt helyes útra terelni.

Nem tetszik, hogy az emberek a gépekhez meg az okostelefonokhoz vannak kötve, hogy az emberi kapcsolatok is azon keresztül alakulnak. Egyre jobban elvész a személyes találkozás varázsa, egyre kevésbé figyelnek oda egymásra az emberek.

Előfordul, hogy találkozom valakivel, és az első perctől úgy érzem, már nagyon régóta ismerem. És van olyan, aki bármit tesz, nem tudom közel engedni magamhoz, mert kettőnk között húzódik egy gigantikus fal. Szerintem ez az előző életeinkre vezethető vissza.

Egy sportoló élete teljesen más, mint az átlagemberé. És minél később szállsz ki, annál nehezebb elszakadni a sporttól, annál nehezebb belekezdeni valami újba.

Amikor van időm, akkor pilatesezem. Ez egy nagyon izgalmas mozgásforma, az a lényege, hogy azokat a mélyizmokat erősíti, amelyekről egyébként nem is tudjuk, hogy léteznek. Annyira érdekelt ennek a lényege, hogy két évvel ezelőtt még az oktatói vizsgát is letettem. A másik, amit szoktam csinálni, az az elliptikus edzés, amelynek nagy előnye, hogy szintén bármikor végezhetem idehaza, és közben még filmeket is tudok nézni.

Túlontúl felgyorsult lett a világ. Túlontúl bonyolult, manipulált lett ahhoz, hogy követni tudjam. A sport is nagyon megváltozott. És nagyon örülök, hogy még akkor úszhattam, amikor úsztam. Az még egyszerűbb, számomra mindenesetre felfoghatóbb világ volt. Valahogy emberibb léptékű. Más értékek domináltak…