Hogy voltam-e valaha is féltékeny bárkire, aki előrébb tartott nálam? Nem, mert ez nem történhetett meg. Az illető csak egy mérföldkő volt, akit a lehető leggyorsabban lehagytam. Olyan volt ez, mint egy autóverseny, a többi kocsi csak azért volt ott, hogy leelőzzem őket.
E kort, melyben élünk, átalakulás korának nevezgetik; mintha bizony az ember valami selyembogárként kukacból egyszerre bontakoznék ki. Az első ember óta máig örökös átalakulás volt, és tart addig, mikor az utolsó ember e földi pályáról lelép. Azonban néha az átalakulás egy kissé nagyobb zajjal jár. A teremtő ilyenné alkotá az embert, hogy neme szüntelen fejlődésben legyen. Kik csak e kort tartják átalakulás korának, hatalmasan tévednek, s az embert, következőleg önmagukat nem ismerik.
Isten úgy alkotá az embert, hogy csak fokonként tökéletesedjék, tehát hány tévedésen kell keresztülmennie, míg az igazsághoz és lehető tökélyhez juthat? E tévedések az ember természetében alapulnak, tőle el nem választhatók.
Megmutatám, hogy az embernek természetében van közlekedni, gondolatait közölni, bebizonyítani, hogy az ember úgy van alkotva, hogy szüntelenül tökéletesüljön, s ha e kettőben valami vagy valaki gátolni bírja, bizony akkor az ember nem szabad.
A legtöbben sajnos éppen akkor adjuk fel, amikor alig 40 százalékát használtuk csak ki a maximális teljesítményünknek. Amikor úgy érezzük, hogy már elértük a végső határt, még mindig ott rejtőzik bennünk az a további 60 százalék! Ez a mesterséges szabályozó hatása! Ha már tudjuk mi az igazság, hogy a teljesítmény csak a fájdalomtűrő képesség megnöveléséről szól, és hogy figyelmen kívül kell hagynunk az identitásunkat és minden önkorlátozó történetünket, akkor elérhetjük azt a további 60 százalékot, majd akár az újabb 20-at és így tovább, anélkül, hogy feladnánk. Ez a 40 százalékos szabály, és azért lehet ilyen hatásos, mert ha tartjuk magunkat hozzá, felszabadíthatjuk az elménket, így a a teljesítmény és a kiválóság új szintjére léphetünk a sportban vagy az életünk egyéb területein, miközben a jutalmak is sokkal jelentősebbek lesznek, mint a puszta anyagi siker.
Még egy rakétamotor sem indul be az első apró szikra nélkül. Mindannyiunk életében szükség van ezekre az apró szikrákra, a kis teljesítményekre, hogy táplálni tudják a nagyokat. Gondoljunk rájuk egyfajta gyújtósként. Ha az ember máglyát akar rakni, nem azzal kezdi, hogy meggyújt egy méteres farönköt. Összegyűjt némi száraz háncsot vagy gallyacskát – egy kis halom szénát vagy száraz füvet. Ezt gyújtja meg, majd ehhez tesz hozzá kisebb-nagyobb fadarabokat, mielőtt farönkkel táplálni a tüzet. Mert az apró szikrák, amelyek lángra lobbantják a kis tüzeket, végül elég hőt termelnek ahhoz, hogy egy egész kicseszett erdőt porrá égessenek.
Nem számít, mit értünk el a sportban, az üzleti világban vagy az életben, nem szabad megelégednünk. Az élet kifejezetten dinamikus játék. Vagy egyre jobbak, vagy egyre rosszabbak leszünk. Igen, a győzelmeinket meg kell ünnepelnünk. A győzelemben rejtőzik az az erő, amely átalakít, de az ünneplést követően ismét csatasorba kell állni, új edzésterveket, új célokat kell magunk elé tűzni, hogy másnap ismét a nulláról kezdjük.
A múltnak tökéletesebb megértésével – miután annak részese voltam –, tisztán látva a jövő feladatait, segítségére akarok lenni az ifjú nemzedéknek, a folytonosságnak és fejlődésnek azon összekapcsolására, amelyből áll az élet; mert megszűnés és újból kezdés éppúgy nem élet, mint nem élet a megcsontosodott maradiság; az élet nem más, mint folytonos fejlődés.
Kezdő koromban azt hittem, mindent tudok. Szerencsére hamar rájöttem, hogy semmit se… Gyakran előfordult, hogy nem ütőfelülettel találtam. Ilyenkor jött a zsákolás. Nem egyszer, nem százszor, milliószor. Akkor érkeztem az edzésekre, amikor még senki se volt ott, s akkor távoztam, amikor már mindenki hazament. Hivatásos versenyző koromban a legegyszerűbb gyakorlatokat is elővettem.
Ismernie kell azt, a mi nem jó történt a multban, hogy ismétlésének elejét venni képes legyen.
Minthogy senki nem Superman, bárki követhet el hibákat és ballépéseket. Azonban nem mindegy, hogy körmondatokban magyarázza el magának, miért is volt szükségszerű mindent mozzanat, avagy egyszerűen azt mondja: „Na. Hát ez most nem működött. Okulnom kell belőle!”
Amikor (valóban) sikeres embereket látunk, az ő személyiségjellemzőik között általában ott szerepel, hogy nem rettegnek a hibáiktól, inkább keresik azokat, a kudarcokat pedig arra használják, hogy tanuljanak belőle. Nem haragszanak magukra olyan esetekben, amikor látszik, hogy a kudarc rajtuk kívülálló okok miatt jött létre.
Egy kudarc, bár nem jó érzés a feldolgozása, mégis gazdagítja az ember személyiségét egy hatalmas tapasztalattal.
Sokkal nehezebb megtanulni úszni, ha az ember egyszer csak az óceánban találja magát, ahol a legkisebb hullám is négyméteres, mint akkor, ha szólnak neki, hogy indul az úszótanfolyam a helyi uszodában.
Az ellenség háborús propagandájából én is nagyon sokat tanultam. Azok fölött, akiknek ezen a téren is a legtöbbet kellett volna tenniük, az idő nyomtalanul haladt el; részben túlságosan okosnak képzelték magukat annál, hogy másoktól is tanulhassanak, másrészt a becsületes akaratuk is hiányzott hozzá.
A fejlődés nem segített semmit, csak a külszín változik, a pénzhelyzet, a jólét… ez nem igazi fejlődés.
Tanulni ajándék, még abban az esetben is, ha a fájdalom a tanítómestered.
Szükségünk van a bűneinkre, tévedéseinkre, hibáinkra, különben fejlődésünk legértékesebb ösztönzőitől esnénk el.
A Paul Street-csatorna miatt felvettem egy bizonyos beszédstílust, de a színpadon nem lehet hosszú körmondatokban beszélni, ott pár szóban kell frappánsnak lenni. Ezt még tanulom.