Az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, ami fáj, és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja, hogy milyen rezzenetlen arccal bír ki mindent.
Amikor epekedve vársz egy pillantást, egy mosolyt, egy arcot, egy hangot… és mindez csak ritkán, pillanatokra, távolságtartón adatik meg, és nem tudod, nem tudhatod, mit hoz a jövő, akkor kegyetlen zsarnokká válik a szeretet. Elhatalmasodik benned, és legyőz. Felülkerekedik rajtad. Már nem a barátod, hanem az ellenséged. Felemészti előbb lelkedet, aztán egész valódat. Már nem szépet ad, hanem fájdalmat. Egyre nagyobb és nagyobb fájdalmat. Amit már nem tudsz elviselni.
A szívem mindig megszakad, amikor látok egy kisgyereket, aki szenved. Vagy egy kisgyereket, aki elvesztette a szüleit. Vagy szülőket, akik elvesztették a kisgyereküket. Állandóan meghasad a szívem ilyenkor.
Szemétdomb, szemétdomb, a hervadó virág
hirdeti, hogy véget ér a rothadó világ.
Kifényesítheted cipőd, viselhetsz öltönyt,
Fésülheted a hajad, és lehetsz nagyon csinos,
Elrejtheted arcod egy mosoly mögött.
Csak egy dolgot nem titkolhatsz el:
Azt, amikor belül összeroppansz.
Hogyan érezhetnék valamit, amikor nem tudom, hogy hogyan kell érezni?
Hogyan lehetnének érzéseim, amikor minden érzésemet visszautasították?
Fáj néha minden,
fáj néha az egész életem,
fáj, hogy az élet véges,
Fáj, hogy sosem, sosem végtelen.
Valami megszűnt bennem,
elpusztult rég,
arcomon nem láthatod,
de belül üvöltenék.
Tudod, nekem nem az fáj,
hogy megint itt hagytál,
mert ha belehalok,
akkor is továbblépek,
de látlak meghalni
minden nap, minden percben,
és nem hagyod, hogy segítsek.
Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek
oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;
s mint koldús éteti öntestén férgeit,
mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.
Naponta érnek el hozzám emberi jajkiáltások; annyi emberi fájdalom van, annyi nyomorúság, mi pedig hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy mi közünk hozzá.
Hívtál, vártál,
Széllel szemben állva, megváltásra várva
Sírtál, vártál,
S én könnyedet letörlöm a romok közt a földön!
Mélyen bennem hangok szólnak
álmok nélkül nincsen holnap
félelemből miért maradjak már?
Várj, a kezed ne húzd el!
Annyi csodát idéz, amikor hozzám érsz!
Ha sírsz, a szemed ne takard el!
Miért titkolnánk,
Hogy egy kicsit nehéz?
Aki mindig szeret, az sosem szeret igazán,
Aki mindig nevet, annak valami nagyon fáj.
A bánatba nem halhatsz bele, bár úgy érzed, hogy ez lesz a sorsod. Egy szív nem szakad meg, bár a mellkasod néha úgy fáj, mintha mégis. A gyász idővel elhalványodik. Ez a dolgok rendje. Jön egy nap, amikor újra mosolyogsz, és úgy érzed, áruló vagy. Hogy képzelem, hogy vidám vagyok. Hogy képzelem, hogy boldog vagyok egy olyan világban, ahol már nincs ott az apám. És új könnyeket hullatsz, mert már nem hiányzik annyira, mint régebben, és a gyász feladása is egyfajta halál.