Vigasztaljátok a szenvedő alkonyokat, közéjük való kedvesem is
Szomorú lángjaival zokogva kergetőzik
Előttem szalad, megcsókoltam s az idő nagy némasággal elsüllyed körülöttünk
De üres kezemmel hiába kapkodok utána
A fájdalom vakító felületén.
Fájdalom idézetek
Apa három hónappal azelőtt, januárban halt meg a bányaszerencsétlenségben, emberemlékezet óta nem volt olyan ítéletidő. Az elvesztése felett érzett tompultság helyét a semmiből előrontó fájdalom vette át, ilyenkor összegörnyedtem, a testemet rázta a zokogás.
Ahol harag van, amögött mindig fájdalom húzódik meg.
Amikor problémát teremtesz, fájdalmat teremtesz! Mindössze egy szimpla választásra, egyszerű elhatározásra van szükséged: bármi is történjék, nem teremtek magamnak fájdalmat. Ez ugyan kis döntés, de radikális! Addig nem szánod rá magad, amíg torkig nem vagy a szenvedéssel, amíg igazán eleged nem lett belőle. És addig nem is tudod elhatározásodat keresztülvinni, amíg hozzá nem jutsz a most erejéhez. Ha nem teremtesz több fájdalmat magadnak, akkor már másnak sem fogsz.
Az univerzum vak a gyötrelmeinkre, és süket a jajgatásra.
Gyere
közel, közelebb,
még közelebb, kérlek, még, még,
egészen közel, tapadóan – egészen!
– Én akarlak eltaszítani.
Hogyha befogod a szemem, jobb, ha befogom a szám,
mert a vakvilágba nem beszélek, ne haragudj rám.
Hogyha kinyitom a szemem, akkor kinyílik a szám,
amit látok, arról szólhatok csak, ne haragudj rám.
Az igazság gyors fájdalma elmúlhatik, de a hazugság lassú, maró gyötrelme végtelen, kiapadhatatlan fájdalom.
Váratlanul jön a negatív töltetű élmény, és én ezt magamba merem fogadni, átélni, akár olyan áron is, hogy széthasad a szívem. Hogy teljesen bennem legyen. Hogy átéljem, hogy mennyire fáj. És fájjon. És mindezt ne tompítsam nyugtatókkal, alkohollal, sok munkával, sírdogálással. (Mert a sírás és sírdogálás nem ugyanaz. A sírdogáló mindig saját magát sajnálja, hogy ő itt maradt egyedül. Hol van ebben a fájdalom? Az igazi fájdalom, hogy elveszítettem valakit, az ebben nincs. Csak egy egoista sajnálja önmagát.)
Ha tiszta lapokkal akarunk játszani az életben, akkor a fájdalmas dolgokat is végre kell hajtani. Az életnek velejárója a fájdalom.
Az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, ami fáj, és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja, hogy milyen rezzenetlen arccal bír ki mindent.
Amikor epekedve vársz egy pillantást, egy mosolyt, egy arcot, egy hangot… és mindez csak ritkán, pillanatokra, távolságtartón adatik meg, és nem tudod, nem tudhatod, mit hoz a jövő, akkor kegyetlen zsarnokká válik a szeretet. Elhatalmasodik benned, és legyőz. Felülkerekedik rajtad. Már nem a barátod, hanem az ellenséged. Felemészti előbb lelkedet, aztán egész valódat. Már nem szépet ad, hanem fájdalmat. Egyre nagyobb és nagyobb fájdalmat. Amit már nem tudsz elviselni.
A szívem mindig megszakad, amikor látok egy kisgyereket, aki szenved. Vagy egy kisgyereket, aki elvesztette a szüleit. Vagy szülőket, akik elvesztették a kisgyereküket. Állandóan meghasad a szívem ilyenkor.
Szemétdomb, szemétdomb, a hervadó virág
hirdeti, hogy véget ér a rothadó világ.
Kifényesítheted cipőd, viselhetsz öltönyt,
Fésülheted a hajad, és lehetsz nagyon csinos,
Elrejtheted arcod egy mosoly mögött.
Csak egy dolgot nem titkolhatsz el:
Azt, amikor belül összeroppansz.
Hogyan érezhetnék valamit, amikor nem tudom, hogy hogyan kell érezni?
Hogyan lehetnének érzéseim, amikor minden érzésemet visszautasították?
Fáj néha minden,
fáj néha az egész életem,
fáj, hogy az élet véges,
Fáj, hogy sosem, sosem végtelen.
Valami megszűnt bennem,
elpusztult rég,
arcomon nem láthatod,
de belül üvöltenék.