Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre. Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy túltedd magad rajta. Lehetetlen. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlen. Nem akarsz túl lenni rajta. Miért is akarnál? Nem maradt neked más, csak ez. Nem kellenek a kedves szavak, nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak mások, nem akarod tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. Ők nem te vagy, igaz? Ők nem érzik azt, amit te. Az egyetlen dolog, amit akarsz, az, amit nem kaphatsz meg. Elment. Sosem jön vissza. Senki sem tudja, milyen érzés. Senki sem tudja, milyen az, kinyújtani a kezed, és megérinteni valakit, aki nincs ott és soha nem is lesz. Senki sem ismeri ezt a betölthetetlen űrt. Senki, csak te.
A vágyak bágyadt hegedűjén
gyászindulót húzok neked.
(…)
Elhantolt álmaim zokognak
a horpadt öblű hegedűn,
és könnyeim, az eltitkoltak,
hullanak a húrra keserűn.
Kinek gyermekét nem fedi sírhalom, az nem tudja, mi az igazi fájdalom.
Nem tudom elhinni, hogy soha többé nem látom… Nagy fájdalommal jár, ha elveszítesz valakit, akit szeretsz. Nincs annál kegyetlenebb dolog a világon.
Egy anya számára, aki elveszítette gyermekét, az első nap soha el nem múlik. Ez a fájdalom nem fonnyad el az idővel. Hiába kopik el, hiába fakul meg a gyászruha, a szív feketesége nem oszlik el soha.
Csókolok egy hideg kezet,
Zokogástól reszket vállam:
Azt hittem: hűtlen, rászedett,
Pedig csak engem szeretett
S szive repedt meg utánam.
Összetört szívem bús kesergője
Csókot kért tőled, néma halott,
Szunnyadsz te régen, nem hallsz felőle,
Boldogan virulsz, ahol vagy, ott.
Mindig sajnálni fogja elvesztett gyermekét. Örökre magányos űrt fog érezni miatta, amit senki sem tölthet be, sem a férje, sem a többi gyereke.
A világon a második legrosszabb az, ha meghal, akit szeretsz. Az első legrosszabb, ha engeded úgy fájni, hogy te is meghalsz – itt belül.
Néha azt érzem, hogy én is hibás vagyok azért, hogy annyi szenvedés, tragédia történik a világban, de tudom, képtelenség, hogy mindent egyedül oldjak meg.
Az életemben a legfőbb cél, hogy elfeledjem az élet fájdalmait, a nehézségeket. Ezek helyett inkább nevetek.
Belül, belül a szenvedés,
és sehol sincs rá magyarázat.
Vizsgálódhatsz köröskörül:
se fennhéjázás, sem alázat
nem vesz ki kínjaid közül.
Az emberi nyomorúság jár mindig az eszemben, ez gyötör… hazugnak érzem, ha a költők a világ dicsőségét zengik. A legtöbb ember, akivel találkozom, gondban, szegénységben, betegségben él.
Vannak leckék, melyeket csak fájdalom képében sajátíthatunk el.
Az a szív, mely sokat szeret, sokat szenved.
Mindig azt kell tennünk, ami helyes. Még ha belefájdul is a szívünk.
Látom a fájdalmukat. Bizonyos szinten még meg is értem a fájdalmukat. Csak átérezni nem tudom.
Tudom, a fájdalomnak tépett arca van,
Azt nézzük unos-untalan mindannyian.