Soha senki nem felejti el, hova ásta el a csatabárdot.
Anyu minden kínálkozó alkalommal azt tanácsolta a gyerkőcöknek, hogy „szökkenjenek fel a napra”. Ha oda talán nem is érkeztünk meg, a földtől legalább elrugaszkodtunk.
Egész életemben emlékezni fogok rád, és te is emlékezni fogsz rám. Akárcsak az alkonyatra, az ablakot verő esőre és mindarra, ami mindig a miénk marad, mert soha nem birtokolhatjuk.
Van az emlék… Valaki itt hagyta őket. Valaki, aki elment. De hagyott valamit. Sok emléket. Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban. És benned. Mert nem csak emléket hagyott. Annál sokkal többet. A valóságot. Az életet. Az emléket, amely tovább él. Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben. Egy másik életben. Ami az övé is. Így válik az emlék jelenné, jövővé. Lehet ennél többet hagyni?
Az emlék, amit – ahogy mondják – az idő megszépít. De az idő nem minden emléket képes megszépíteni. Mert vannak olyan emlékek, amelyek már abban a pillanatban felülmúlhatatlanul szépek, amikor megszületnek.
Megesik, hogy olyasmi történik, amire már nem is számítasz. Mert elképzelhetetlen volt számodra, hogy egy réges-rég elfeledett érzés valahonnan mélyről még felsejlik és erőre tud kapni benned annyi „nyűglődve” töltött év után. Nem tudod, mit kezdj vele, hova tedd, mert hát a kirakatba mégsem lehet… Hogyan kell viselni, kezelni, hogyan kell ahhoz viszonyulni, akihez legszívesebben sehogy sem viszonyulnál? Rengeteg átláthatatlan kérdés, amire nincs válasz. Ám mégis, van válasz. Van válasz, mégpedig benned. Mert ezekre a kérdésekre senki sem válaszolhat helyetted. Csak te. És te pontosan tudod a választ.
A pillanatok nem vesznek el soha. A legszebb pillanatokból áll össze az a kép, amit Életnek nevezünk.
Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy minden nap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon.
A sír csak üres doboz. Akit szeretek, él az emlékezetemben, egy széthajtogatott zsebkendőből felszálló illatban, egy hangsúlyban, mely váratlanul eszembe jut, és egy hosszú percre belefeledkezem, míg lehajtom a fejem.
Végül már csapongott az események között, de indulatok nélkül: mivel másra nem tudott gondolni, megtanult hidegen gondolkodni, hogy az elkerülhetetlen emlékek többé ne sértsék az érzékenységét.
Az embernek előbb maga mögött kell hagynia a múltat, csak akkor mehet tovább.
Ami meghalt, nincsen eltemetve,
mit megtagadtál, nincsen elfeledve…
Matatok a régi emlékek között, és balga, önző módon persze azt keresgélem, hogy mi jutott nekem ebből a húsz esztendőből. És azt még, hogy miért nem ereszt el az emlékek hóesése, miért havaz be teljesen, miért nem szabadulhatok?
Légy víg, mint én. Hisz senki se
veheti el tőlünk azt, ami egyedül a
miénk: emlékeinket.
Csak aludni akarok. Hátha akkor eltűnnek az emlékek… De tudom, hogy nem fognak. Csak egy agysebész tudná kivágni belőlem őket.
Az ember erősebben és pontosabban emlékezik a kezdetre, mikor közeledik a vég.
Aki tegnap voltál:
ma már nem te vagy.
Aki holnap léssz:
ma még nem te vagy.Csak az emlékezet csalása fűzi
egy életté a folyamatos halált.
Ha emléked éled
mit nem talál éned
s kivár a múlt,
de sivár és rút;
mert apad a kút…