A hunyó nap sugarában
Nézem, anyám, sírodat:
Sárga-piros rózsáival
Szórja be az alkonyat.
Sárga-piros rózsáiból
Szövi rád a takarót…
Lágyan lengő, fúvó szellő
Suttogja az altatót.
Emlékezés idézetek
Az élet vereséget szenved a haláltól, de az emlékezés megnyeri csatáját a semmi ellen.
Anya tegnap halt meg, sok-sok évvel ezelőtt. És tudod, eltávozása másnapján leginkább azon csodálkoztam, hogy a házak még mindig állnak, és köztük az úton most is gurul a sok autó, a járdán pedig továbbra is nyüzsögnek a gyalogosok, mintha fogalmuk sem volna arról, hogy az én egész világom odalett. Én azonban tudtam, hogy így van, mert megéreztem az ürességet, amely úgy rögzült az életemen, mint egy összegabalyodott filmtekercsen. A város zajai hirtelen elültek, mintha a csillagok egyetlen perc alatt elporladtak vagy kihunytak volna. A halála napján – és esküszöm, hogy ez így volt – a kert méhei nem hagyták el a kast, egyetlenegy sem indult zsákmányszerzésre a rózsák közé, mintha ők is tudták volna, mi történt.
Ez a legszentebb kötelezettségek egyike, amellyel a barátok, a családtagok tartoznak egymásnak. Nem hagyják kialudni az emlékezés lángját, így aztán, ha valaki meghal, nem tűnik el azonnal és nyomtalanul a világból, valamilyen szinten tovább él, legalábbis addig, amíg azok élnek, akik szerették. Az ilyen emlékezés fontos fegyver az élet zűrzavarai és a halál ellen, ez biztosítja a folyamatosságot a generációk között, hozzájárul a rendhez és az értelemhez.
Mint amikor a gyermekek sírnak,
Ha éjjel rossz álmot látnak,
Belül úgy izzik a bánat.
Az emlékek csendben fájnak.
A boldogság csak egy-egy rendkívüli pillanat, legfeljebb perc, a többi csak a rá való emlékezés.
Miért látja az ember öregkorában az életet, amely mögötte van, olyan rövidnek? Mert olyan rövidnek tartja, amilyen rövid az emléke. Ebből ugyanis minden jelentéktelen és kellemetlen dolog kiesett, tehát kevés maradt meg.
Nappal gyújt lámpát, aki folyton a multat idézi.
Elfelejtheti valaki szerelmét, el bosszúját, elvesztett gazdagságát; de múzsáját soha! Visszatér az hozzá, akárhányszor elűzi s gyönyörökkel árasztja el szívét.
A távolság szépít, de ugyanakkor vékonyít és tompít is. És simán vezet odáig, hogy csak tétova sejtéssé váljék egy volt arc, mozgás, hang, érintés.
Ami tegnap történt, az nem foglalkoztat. Viszont gyermekkorom emlékei egyre élesebbek. Számomra fontos ezek újraélése.
Életem legfájdalmasabb emléke az 1954-es berni vb-döntő, elsősorban azért, mert ez azon ritka esetek egyike, amikor nem az ellenfél nyert, hanem mi vesztettünk.
Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá.
Az emberek bebarangolják a világot, megcsodálják a hegyek égre meredő csúcsait, a tenger egekig ívelő hullámait, a folyók félelmetes kanyargásait, az óceán végtelenjét, és a csillagok semmibe tűnését. Csodálnak, miközben elfelejtenek emlékezni. Boldogtalan, aki emlékeire ügyet sem vet, és boldog ezek szerint csak az lehet, aki emlékezni képes.
Régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében.
Az emlékezet halott dolog. Az emlékezet nem az igazság és nem is válhat azzá, mert az igazság élő, az igazság az élet; az emlékezet pedig az immár nem létező dolgok őrizgetése, amelyek a szellemvilágban élnek, mégis rabságban tartanak, a börtönünkké válnak. Egyszer belátod, hogy az ego csupán a múltbéli emlékeid összessége, nem pedig te magad. Te tudatosság vagy, az emlékezet pedig tartalom.
Soha senki nem felejti el, hova ásta el a csatabárdot.
Anyu minden kínálkozó alkalommal azt tanácsolta a gyerkőcöknek, hogy „szökkenjenek fel a napra”. Ha oda talán nem is érkeztünk meg, a földtől legalább elrugaszkodtunk.
Egész életemben emlékezni fogok rád, és te is emlékezni fogsz rám. Akárcsak az alkonyatra, az ablakot verő esőre és mindarra, ami mindig a miénk marad, mert soha nem birtokolhatjuk.
Van az emlék… Valaki itt hagyta őket. Valaki, aki elment. De hagyott valamit. Sok emléket. Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban. És benned. Mert nem csak emléket hagyott. Annál sokkal többet. A valóságot. Az életet. Az emléket, amely tovább él. Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben. Egy másik életben. Ami az övé is. Így válik az emlék jelenné, jövővé. Lehet ennél többet hagyni?
