A különös paradoxon az, hogy amikor elfogadom magamat olyannak, amilyen valójában vagyok, azután tudok változni.
Ha valaki, akit szeretünk, hirtelen meghal, az nagy fekete lyukat éget a szívünk közepébe. E lyuk betömésének leghatásosabb módja, ha elfogadjuk, hogy az illetőt valami ostoba balszerencse érte. Még jobb, ha el tudjuk hinni – talán csak egy kis időre -, hogy valaki vagy valami megfogható a felelős. Ez kisebbíti a lyukat.
Van pár dolog az életben, amit se irányítani, se megváltoztatni nem tudsz, élned kell vele. Miénk a döntés, hogy feladjuk vagy folytatjuk tovább.
Ahelyett, hogy azt kérdeznénk magunktól, hogy hogy történhetett mindez, inkább fogadjuk el az Univerzum akaratát, mert ő tudja, hogy mire van a leginkább szükségünk.
Számtalan módon lelhetünk társra. És ezernyi oknál fogva kötődhetünk egymáshoz. De hogy egy társulás működjön, nemcsak be kell fogadni a másikat az életünkbe, de azt is el kell fogadni, ami fontos neki.
Jöhet bárki, bármit a kezedbe adhat, ha nem vagy elég erős, el fogod veszíteni, mert nem a tiéd. Nem dolgoztál meg érte, nem a te könnyeid vannak benne, és nem téged edzett. Az csak valami, amibe beleülsz, amit elfogadsz, mert nincs más, meg egyébként is ez a könnyebb út. Van, akinek ennyi jut – de csak azért, mert nem hisz magában eléggé, és nem mer szembenézni azzal a kellemetlen érzéssel, ami csak amiatt van, mert fél, hogy valamit rosszul csinál. Legyél te az, aki mer, aki bátor, aki mer hibázni.
A legjobb elfogadni azokat a dolgokat, amiken nem változtathatunk.
A megértés, elfogadás olyanok, mint az erős szelek, melyek bármilyen sötét felhőtömeget feloszlatnak.
Ha az ember békében akar élni önmagával, az elfogadás nagyon fontos. Sőt, elengedhetetlen.
A beletörődés egy olyan állapot, amikor egy ember tehetetlennek érzi magát abban, hogy megváltoztassa a jelen pillanatot. Az elfogadás viszont megszünteti a szembenállást, feloldja a feszültséget, melyet a „nem akarom” érzés vált ki.
Ha az ember elgondolkodik valamin, ha fontolóra veszi, mit tehet, és töpreng rajta, az gyakran az első lépés az elfogadás felé.
Az elfogadás nem azonos azzal, hogy mindent eltűrünk, hanem mélyreható megértése annak, hogy szülőként nincs szükség sem gyermeked, sem saját érzelmeid, gondolataid, cselekedeteid véleményezésére.
Még az egész életen át tartó feltétel nélküli szeretetnek is vannak hullámhegyei és -völgyei. Az elfogadás gyakorlása véget nem érő lehetőségek tárházát adja, hogy kitárd a szíved és örömmel fogadj mindent, ami érkezik.
Az élet egyetlen pillanat. Az elmúlt pillanatot már nem tudjuk megváltoztatni, dacolni, küzdeni ellene hiábavaló. Bármi is történt, már megtörtént. Amikor megjelenik az elfogadás, felgyulladt a tudatosság fénye bennetek, eltűnik a pillanattal szembeni ellenállás.
Egyszerű, mégis nehéz elfogadni a valóságot olyannak, amilyen… pedig csak kiindulópont az elfogadás, ahonnan elrugaszkodva küzdeni lehet egy másféle valóságért.
A feltétel nélküli elfogadás a legnagyobb élmény, amelyet egy ember átélni képes.
Kamaszkorunkban Marlo Thomas arról énekelt nekünk, hogy fogadjuk el egymást és a másságunkat. De közben felnőttünk, és most mást dallamot éneklünk. Már nem ünnepeljük egymás életre szóló döntéseit, hanem minősítjük. Az elfogadás tényleg csupán gyerekes dolog lenne? Vagy akkor gondolkodtunk helyesen? Mióta nem adjuk szabadon önmagunkat?
A halál elfogadására négy lehetőség kínálkozik. Az első egy írás, amit végrendeletnek is hívhatunk. A másik lehetőség: amikor a szeretteimmel egy ilyen éles helyzetbe kerülök, akkor dönthetek úgy, hogy nem menekülök el a helyzet elől. Harmadik lehetőség: elmegyek önkéntes segítőnek egy kórházi osztályra, ahol elmenőket ápolnak… Így kezdődik a halál elfogadása. Negyedik lépés: adott esetben beszélek róla. Mert bármilyen elfogadás csak akkor jön létre, ha én arról indulatok, harag, düh, frusztráció, kétségbeesés nélkül tudok beszélni. Hangosan és békében, először önmagamnak, majd másoknak.
Az elfogadás egy borzasztó nehéz folyamat. Amikor nemcsak elfogadom, hanem önmagamba befogadom az általam megélt negatívumot. Elfogadom a kiejtett szavakat. Ez az a folyamat, amikor a kimondott szó vérré válik. Brutális fájdalommal jár. Érzi a bőrén mindazt, amit eddig is sejtett, de nem akarta megélni. Ami késik hölgyek (urak), az nem múlik!
A személyes elfogadás az, amelynek során valakit barátunkká, szerelmünkké fogadunk annak ellenére, hogy számos tulajdonságát szívesen nélkülöznénk.