Asszonyt és italt ne utasíts vissza.
Meddig tart egy mesés nyár,
meddig szép egy csodás táj?
Amíg rágja a rozsda a fegyvert,
amíg látja az ember az embert.
De van bennünk egy gonosz báj.
A lányának apja, az öccsének bátyja,
nincsen szeretője, és
nem volt barátja.
Az éveket bedobta egy szív nevű gödörbe,
eső esett rá, és iszap lett belőle.
Magadból bármennyit adsz
És akárhogy szétszakadsz
Soha nem elég.
Súgd meg nekem, tudod, így ígérted rég
A nagy titkokat, amit egy kisgyerek nem ért
Hiszen annyi minden volt, amire nem jutott idő
Pár pillanat most, hogy legyen múlt, jelen, jövő.
Mama, emlékszem jól, mert megtanítottál
A szeretet nem szól, az néma csendben jár
Én őrzöm a sok mesét, hidd el, továbbadom még.
Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
És hidd el, csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz, mi rád vár.
Ha lehetőséged lenne arra,
hogy egy pillanat alatt elérj mindent,
amire valaha vágytál,
megragadnád vagy hagynád elúszni?
Mikor máshol süt a nap
Egy embert látsz a fák alatt,
Ki már mindent elhagyott…
Az lehet, hogy én vagyok.
Ahogy az erdeinket pusztítják
Úgy pusztul vele a népünk
S mikor az utolsó fát kidöntik
Akkor lesz nekünk is végünk.
(…)
Megmondom én, hogyan lehet
Hogy magyarként éljük a jövőt:
Ameddig azok döntik
Mi ültetjük addig a fenyőt.
Csak a szerelem eleven elemem.
Valahol elveszett, veszettül keresem.
Valahogy már máshogy látom a dolgokat,
ember vagyok, nem holmi áldozat.
Valaki a tükörben néha átszalad, egy másik arc,
egy másik én, de nem az enyém.
Két szoba közt a csend – de végtelen nagy távolság!
S mi otthonunknak hívtuk egykor ezt a két szobát.
Ma éjjel a semmi sem olyan,
mint amikor olyan, amilyen.
Sétál a Hold a háztetőn,
zsinóron húzza maga után a szívem.
Okosabban kéne élni, annyit mondhatok,
Nem az a bolond, ki megbámul egy csillagot.
Ha nem hiszed el, hogy az élet
Tényleg örökké tart,
Hiába úszol, belefulladsz, pedig
Ott van a másik part.
Az Anyám dolga, hogy ne sírjon,
ha nagyon félt, akkor behívjon.
Az Apám dolga, ha ajtót nyit,
ne úgy köszöntsön, mint akárkit.