Felszárítom könnyeim,
Hisz mosolyt várnak tőlem szüntelen.
Tálcán kínált szerelem,
Azt hiszed, már tiéd a győzelem.
Elromlott jó néhány hét,
És néhány hónap és év.
De nagyon vártam, hogy arcod újra lássam,
Mikor vasárnap lesz szívem mélyén.
A csendes ember nem kell senkinek,
Ha szeret is, nem mond szépeket.
A csendes ember nem jó társaság,
Ha megszólal, minden szava vág.
A gyertya szépen lángol,
Nem fújja már a bántó szél.
A viasztest elolvadt,
Valahol új életre kél.
A Föld már elengedte,
Az égen egy csillag ragyog.
Látom a nappalt, ahogy létezel,
Idegen szemek kívánnak, érintenek.
Éhes világ, és csak mosolyognának rajtam,
Fájdalmam üvölteném, de elrejtem, el kell rejtenem.
Látom, hogy fáj neked,
Látod, hogy fáj nekem,
De itt belül lassan elül a félelem.
Már nem bánt, ha jön a magány.
Ránk szakad az ég, itt annyi a hazugság,
Érdekből a szív nem él,
Jégbe fagyva mit sem ér,
Gondoltam, csak szólok, ha elfelednéd tán,
Milyen képmutató a világ.
Szeretek én mindent,
ami nem akar közel jönni hozzám,
csak úgy néz messziről,
és én is nézem, amíg ideér,
és abban a percben kezdődik el az,
amitől félek, és félsz.
Bármit mondasz, magadról beszélsz.
Uralkodsz és elítélsz még úgy is, ha dicsérsz.
Bárki szól, csak részigazságokról szónokol.
Tudod, a pokolban bírónak lenni, hát, az is csak pokol.
Az angyali városból már elköltöztek rég az angyalok,
A többiek meg a zajban nem hallják az égi dallamot.
Rád borulnék ősszel, takaró avarral
És ha tél lehetnék, behavaználak.
Beléd olvadhatnék nyíló szép tavasszal
Forró nyár, ha lennék, beragyognálak.
Ó, az illatodban ülve várok egész nap
Hogy szádban hozd el éltető vizemet
Itt vagy velem, ahogy írom ezt a sort
Ahogy szemedhez ér, én ott vagyok veled.
De aki nem uralja a félelmeit,
Azon más uralkodik, és elveszik.
Aki nem akar adni magából,
Az dob el mindent magától.
Csak a szeretet ment meg téged,
Ha a világ szennye venné a véred.
Kell, hogy emlékezz minden álmodra,
Mert csak űrt hagy majd múltad számodra.
Hogyha félsz attól, mit most megtennél,
Tudd meg, hogy lesz jó, és nem vesztettél.
Álom-szakadék mélye vár,
Onnan is visszahív egy szó
Dalt szül a súlyos félhomály
Érzem, hogy sírni volna most jó.
Látni a szíveddel, a szemeddel lesni,
ha becsukod, vágyak, és ha kinyitod, semmi.
Majd a hintaszéked elringat, s az álom
nem jön a szemedre, csak ott ül a párkányon.
Forró betonon hasalok
Távoli hang csak a gyász
Lassan lüktet egy ér
Fellobog halkan a láz.
Sima tenyér a hátamhoz ér
Oh, csak játszik a szél
Tudom, már messze vagy rég
Bennem minden halk szavad él.
Egy szép nyári este megismertelek,
Megláttalak és megszerettelek.
Csendben az úton jöttél énfelém,
és nem történt más, csak fújt közben a szél.