Nap napra, évre év, csonton hús, bőr, izom, vér
A vén test férgek szánalmas tanyája végül
De amíg reggel nem a végre ébred, bízik, remél, vár,
És a végén a régi romjain egy új világ épül fel.

Ha mindig arra vár, aki az égből
Csillagokat ígér, hiába kel fel és jár
Ha aztán elindulni fél
És amíg fájdalomból áll
Amíg félelemből él, addig
Nyugodni úgyse hagy
Az a valaki, aki vagy.

Érzelmek tengerén hánykódó hajótörött
Magánya mielőtt végleg magába zárja
Nem tehet mást, hinnie kell, hogy a látóhatár mögött
Végül a szeretet szárazföldje várja.

Az angyali városból már elköltöztek rég az angyalok,
A többiek meg a zajban nem hallják az égi dallamot.