Van pár pillanat, amiért megéri élni,
Látszólag semmiség, az ember mégis érzi.
Jó pár pillanat, van belőle bőven:
Kettesben kézen fogva, mezítláb a fűben,
Mikor megszűnik minden, nem számít semmi,
Pont így, pont most veled szeretnék lenni.
Dalszöveg idézetek
Te meg nem felejtesz el, én meg nem talállak meg,
Soha többé nem találunk élőlényeket.
(…)
Akármilyen nyilat lősz ki, akárhová megy,
Soha többé nem talál el élőlényeket.
Tanulj meg, fiacskám, komédiázni,
Tanulj meg kacagni, sírni, ha kell,
Tanulj a rosszhoz is jó képet vágni,
Magaddal törődj csak, más senkivel.
Az én tengeremen csak egy hajó van,
és ott úszik, a víz bárhogy is dobálja,
és ha nagy ritkán csendesség van,
azt mondja, hogy az az ő boldogsága.
Mint kicsikart szó a haldoklóból
– hol a kincs vagy ki a gyilkos -,
olyan nehezen mondom, hogy „szeretlek”.
Kevés az ember, sok az emberszerű lény,
Sötét szobában épp csak dereng a lámpafény.
Az élet szép, csak te, Világ vagy beteg,
megfertőzte valami az embereket.
Szomorú, de fél az, aki szeret,
zokog a bohóc, a macska kihányta az egeret.
Meddig tart egy mesés nyár,
meddig szép egy csodás táj?
Amíg rágja a rozsda a fegyvert,
amíg látja az ember az embert.
De van bennünk egy gonosz báj.
Ami fontos, úgy ér véget, hogy észre sem veszem.
A lányának apja, az öccsének bátyja,
nincsen szeretője, és
nem volt barátja.
Az éveket bedobta egy szív nevű gödörbe,
eső esett rá, és iszap lett belőle.
Kérdezni akkor is fontos
Ha senki nem felel.
Magadból bármennyit adsz
És akárhogy szétszakadsz
Soha nem elég.
Súgd meg nekem, tudod, így ígérted rég
A nagy titkokat, amit egy kisgyerek nem ért
Hiszen annyi minden volt, amire nem jutott idő
Pár pillanat most, hogy legyen múlt, jelen, jövő.
Mama, emlékszem jól, mert megtanítottál
A szeretet nem szól, az néma csendben jár
Én őrzöm a sok mesét, hidd el, továbbadom még.
Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
És hidd el, csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz, mi rád vár.



