Érzem, amit érzel, látom, amit látsz,
Mégis másképp mondom, mint amit te vársz.
Gondolhatok bármit, előbb mondod ki,
Megbotlok egy kőben, s te fogsz elesni.
Talán jobb is ez így, hogy nincs elég szavam rá,
S annak, mit érzek, csak tört részét mondhatom el,
Mert egyszer csak ott állnék meztelen szívvel,
Azokkal szemben, kik álruhát öltöttek fel.
Reszket az idő a tornyok fölött.
Ártatlan vágyam még ünnepel.
Volt már szebb, s tegnapom mind több lett,
S nem tudom, hogy múlt el, csak néha néztem fel,
Mennyiszer volt már nap, az alkalmak elmúltak,
S te nem tettél mást, mint én, a semmit, úgy, mint én.
A messzi világban egy réten ül
A jövő egy telefonnál,
Bele fennkölt szavakat mond nekem,
Hazudik, hogy valahol vár.
Csak szólni kell, ha fáj. Csak mondani kell, miért.
Csak kenyér legyen az asztalon, ami enyém és a tiéd.
Kerülj be hozzám, ha téves úton jársz.
Tudod, ilyen lehetett volna egy elképzelt világ.
Mese, hogy volt egy öreg ember, s egyszer hullt a hó,
de az apóka s egy néni azt mondták: mégis, talán mégis,
mégis védik, ami megmaradt, hogy legyen úgy,
ahogy az élet kéri, ahogy senki sem érti, legyen mégis.
Lesz valaha egy új világ, mely megérti, mi fájt,
mely arról szól, hogy volt két ember, ki ugyanarra várt.
Volt egy mosoly is még, voltak lopott csókok,
lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok,
már tudom, semmi sem volt igaz,
már tudom, illúzió volt minden,
nem volt igaz az ölelés, de nem fáj már a nincsen.
Most már szinte mindegy, mit írtam akkor, mit éreztem éppen,
már nem karcol több csíkot a bánat az éjszakai égen.
A napfény a vízzel játszott,
A boldogság szemedben látszott,
A Hold csak ránk vigyázott,
Az a nyár még igazi nyár volt.
Lesz még nap fenn az égen,
Lesz még virág a fákon,
Lesz még a lelkemben béke,
Jön még a szememre álom.
Te vagy a hab a fürdőben
Libamáj vagy a hűtőben
Te vagy a sóhaj a paplanon
Jégvirágok az ablakon
Te vagy a tavaszi áradás
A vihar előtti villámlás
A folyton nyüzsgő Oktogon
Az összenézés szombaton.
Azt mondják, a jó dolgokhoz idő kell, de az igazán nagyszerű dolgok egy szempillantás alatt történnek.
Valami szomorú dallam hangjai halkan
Kísértenek éjszakákon át.
Velem vannak, és együtt
Dúdolgatjuk a halál dalát.
Néha mindenki elkövet néhány hibát,
De ha magadba nézel, és azt látod, hogy
A szíved tiszta, akkor
Jó az út, amin jársz, és többé
Ne is fordulj vissza.
Soha ne zárd be az ajtót, ha újra kopog a múlt.
Bárhol is élsz, el ne felejtsd, hogy az út hol indult.
Szerelmes az elmúlásba
Minden a világon,
Engem csak te menthetsz meg.
Minden elmúlik, és úgy lesz örök,
Mint a fényből szőtt szerelem,
Mert az ember százszor is elbukik,
De a halhatatlan hűség benne nem.
Mikor nagyon egyedül vagy,
Lehull hozzád egy kis csillag.
Hófehér gyöngyök vezessenek,
Mint jó vándort fehér kövek.
Nem tilthatom meg neked, hogy másképp szeress, mint ahogyan én,
De ha éppen kedved van, hát csókolj meg az utca közepén.
Hol vagyok otthon,
Nem tudom,
De ha fáradt leszek
És elbukom,
Simítsd le arcomról
A rémálmok
Ólomporát,
Az éjjelt virraszd át!