Amikor olyan mélyen belekeveredtünk valakinek az életébe, hogy az ő fenyegetettsége átvirrasztott éjszakáink lidércnyomása lesz – fájdalmas dolog, ha váratlanul és végérvényesen kizárnak bennünket a közelségéből és rokonszenvéből.
Az életnek minden öröme csak por és hamu, és az örömnek előzetes érzése – a remény – sokkal édesebb, boldogítóbb, mint maga az öröm, mert ha elértük, amire vágytunk, meghal a vágy, és vele az öröm is.
Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz „a valósághoz”. Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.
A szerencse üvegből van: mikor legszebben ragyog, akkor törik el.
Mindenben, ami bánatot okoz neked, jusson eszedbe a következő alapelv: nemcsak hogy nem szerencsétlenség, ami történt, hanem olyasmi, amit derekasan elviselni egyenesen szerencse.
Amikor az ember tanulja, hogyan kell verset írni, nem szabad elvárni, hogy a mű azonnal jó legyen. A feltörekvő poéta mindig csak a kút feléig engedi le a vödrét, és újra meg újra üresen húzza fel. A csalódásóriási. Mégis, az embernek folytatnia kell.
Van, aki bizalmadba férkőzik, de nem a helyhiány miatt kerül ki onnan.
A messzeséggel is úgy vagyunk, mint a jövővel: képzeletünk előtt valamilyen nagy, derengő, kerek teljesség, belemosódik az érzésünk, ahogy a látásunk is elmosódik, és jaj, nagyon jó lenne mindenestül beleolvadni, egyetlen pompás, isteni érzéssel eltöltekezni – de sajna, ha odasietünk, ha itté válik az ott, máris ugyanolyan minden, mint volt, máris koldusságunkban ácsorgunk, korlátaink között, és csak a lélek epedezik tovább az enyhületért, amely ugyan hova illant?
Ha valaki érdemtelenné vált a bizalmadra, te is levizsgáztál – emberismeretből.
Mi van akkor, ha soha nem jön el a herceg fehér lovon? Akkor Hófehérke örökké ott fog feküdni az üvegkoporsóban? Vagy végül fölébred, kiköpi az almát, elmegy az orvoshoz, meggyógyíttatja magát, aztán szül egy gyereket a helyi spermabank segítségével? Akaratom ellenére mindig az jut eszembe, hogy minden magabiztos, ambiciózus szingli nő bensőjében egy törékeny, finom hercegnőcske bújik meg, akit meg kell menteni.








