Életemnek ez a szakasza véget ér, előre tekintek, arra, amit a következő fejezet hoz majd. Itt az ideje, hogy szögre akasszam az esti nadrágtartót.
Megint elment a nap,
ahogy mindig szokott.
Nem túl sok van már,
amit még itt hagyott.
Ami félig van kész, az ma félig marad.
Engedd, hogy a dolgok
most nélkülünk változzanak.
A találkozás mécsese hosszan ég; búcsúzáskor egy pillanat alatt kialszik.
Mint ahogyan a sirály és a hullám találkoznak, mi is úgy találkozunk és közeledünk egymáshoz. A sirályok elszállnak, a hullámok tovahömpölyögnek, s mi búcsúzunk.
Béke veled, béke szívem.
Válni kell, váljunk szelíden.
Teljesülés ez a bús út.
Nem halál. Mondj néma búcsút.
Bánatunkból dal, mesés lesz,
vágyunkból emlékezés lesz.
Kit, mit nem volnál
képes elengedni, azt
csupán használod.
Tisztán érezte, hogy ebben a réti világban nem ölelkeznek az emberek. Legfeljebb gondolatban, ám ebben is lehet annyi szeretet, és talán maradandóbb is, mint amelyekhez furcsa mozdulatok vannak kötve.
Különös érzés a búcsúzás. Rejlik benne egy kis irigység is. A férfiak elmennek próbára tenni a bátorságukat, minket azonban a türelem vizsgája elé állítanak. Hogyan boldogulunk nélkülük, és meddig viseljük el a végtelen magányt?
Olyan szerettem volna lenni, amilyennek te elképzeltél, de ki lehet annyira jó, mondd? Hogy láthattál meg egy olyan lányt bennem, a lányt, akit addig senki nem látott, a lányt, aki megérdemli, hogy szeressék, és hogy megbocsássanak neki. A lányt, aki… nagyon, de nagyon szeret téged, (…) mindennél és mindenkinél jobban ezen a világon, és akit te nem érdemelsz. Nem érdemled, hogy én szeresselek téged. Elkezdődött valami, aztán ugyanazzal a lendülettel rögtön véget is ért, mert én vetettem véget neki. Hát legyen akkor vége örökre. Isten veled!
Ne sírj kedves,
ne nézz hátra,
ölelj engem utoljára!
Ölelj engem két karodba,
úgy, mint régen.
Minden könnycsepp
egy-egy csillag fenn az égen.
Ha most tavasz van, és elmúlik, és aztán megint lesz újra tavasz, akkor azok, akik szeretik egymást, mégis el kell válniuk, szóval akkor azoknak is találkozniuk kell újra, ha egyszer minden lehetséges az életben.
Pajtásaim! értetek a bú;
Elhagyni, fiúk, titeket,
Ez fáj nekem, ez szomorít el,
Ez ver kebelembe sebet…
De nem! mi vigadtunk minden időben,
Igy hát szomorú a búcsu se légyen.
Nem tudtam elképzelni, hogy egyszer véget ér a főiskola. Életem legboldogabb négy évét töltöttem itt. Végignéztem az asztalnál ülő nevető és sikítozó társaimon. Ők voltak a családom. Megértettek és úgy ismertek, ahogy senki más a világon.
Te magamra hagysz, én pedig örökre ott maradok. Jövő tavasszal majd megint arra vágysz, hogy itt legyek veled ebben a házban. És ha visszaemlékezel erre a napra, rájössz, hogy boldog voltál.
Ahhoz nem szeretsz eléggé – ráncolta homlokát, és egyetlen szeme értetlenül csillogott -, hogy azért sírj, mert nem tudtunk egymástól elbúcsúzni.
A búcsúzás fájdalma jelentéktelen a viszontlátás öröméhez képest.
Szemeiben ég a tűz,
És csak néha oltja könnye el,
Ha fáj nagyon a búcsúzás.
Ha a végső percben átölel.
Ég veled, sírtam, de a búcsúszó elveszítette az értelmét, hiszen a kimondott szavakat hamarosan elmossa a feledés.
Rosszakaróim, jóbarátok,
Temérdek angyal és svihák,
Szép, szőke, barna, csúnya lányok,
Sakkpartnerek, konyhásmamák,
Tavaszi leves, tészta, mák,
Rongy testem innen elmegyen,
Közös sorunknak vége hát!
Hiány ül majd a lelkemen.