Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tied!
Búcsú idézetek
Hajnalodott – és én elküldtelek,
de karod konokul font át.
A rózsák évada volt ez,
s mi csak szaggattuk a rózsát!
Ahogy végigvonultunk a falun és tovább, láttam, milyen pillantást vetnek az emberek még egyszer, utoljára erre a vidékre. Tudták, hogy soha többé nem térnek ide vissza. Emlékezetükbe vésték minden fát, bokrot és növényt, minden követ és sziklát, az összes dombot és lejtőt, a völgyben kanyargó folyó pontos ívét, az Anyaföld minden egyes részletét, mint az olyan ember, aki érzi, hogy hamarosan meg fog vakulni, és még mielőtt elsötétülne a világ, minden igyekezetével azon van, hogy megjegyezze szeretteinek arcát.
Mikor eltűnnek a csúcsok a hegyről, és kiszáradnak a folyók, és télen csap le a villám, és nyáron hull a hó, és mikor végül utolsó óráját éli a világ, mikor ég és föld találkozik, mi nagy kelletlenül elválunk egymástól.
Veled új emberré lettem, megváltoztattál. A szerelmed érlelt férfivá, Holly, és ezért örökké hálás leszek. Egy dolgot ígérj meg nekem: kérlek ha szomorú leszel vagy bizonytalan, vagy elveszted a hitet önmagadban, próbáld meg az én szememmel látni magad!
A köteléket, ami egymáshoz fűz minket, nem szakíthatta el sem a szétválás, sem a távolság, sem az idő. És nem számít, mennyivel különlegesebb, gyönyörűbb, okosabb vagy tökéletesebb nálam, ő is ugyanolyan visszavonhatatlanul megváltozott, mint én. Ahogy én mindörökre őhozzá tartozom, ugyanúgy ő is mindig az enyém lesz.
Mindig várjon rám, akkor is, ha egy nap azt mondják majd, hogy eltűntem. Nem lesz igaz. Még ha el is kellene tévednem a sivatagban, a Szaharában, a szeme ragyogásából fogok inni.
Mindennap írj nekem két-három sort, olyan lesz, meglátod, mint egy telefonbeszélgetés, és így nem szakadunk el egymástól, mert örökre a feleségem vagy. Egymástól távol is együtt leszünk, ugyanúgy éljük majd a napokat, noha nem ugyanazt fogjuk látni magunk körül. (…) Az én otthonom a szívedben, az én forrásom a szemedben van!
Ne sírj! Szép az ismeretlen, amikor a felfedezésére indulunk. Harcolni fogok a hazámért. Ne nézd a szememet, mert örömömben sírok, hogy teljesíthetem a feladatomat, és bánatomban, hogy te könnyezel.
Ha a halottak visszatérhetnek a Földre, és szeretteik közelében lehetnek, akkor mindig veled leszek a legvidámabb napokon, és a legsötétebb éjszakákon… mindig, mindig, és ha lágy fuvallat simítását érzed az arcodon, az én leheletem lesz az, s ha hűs szellő legyezi lüktető halántékod, az én lelkem lesz az.
Volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.
Egy kézfogás még, – töröld eskünket
s ha találkoznak sorsunk útjai,
ne árulja el se szó, se tekintet,
hogy a volt vágyból maradt valami.






