Cher fedezte fel ezt az eldugott éttermet, Nobu Matsuhisa legelső éttermét. Az elejétől fogva jól kijöttem vele, és máig barátok vagyunk. Talán ezért vannak még mindig moziposzterek a mellékhelyiségek felé vezető folyosón. Ez a fajta hollywoodi életérzés jórészt már eltűnt. Jó volt, hiányzik.
A törvénytelenséggel küzdve egy még törvénytelenebb törvényt alkottunk, amely igazolta és segítette a népirtást. Imádott nemzetünk máig a fegyverek megszállottja, állandó dilemma övezi a pisztolyokat és puskákat és azok romantikus kötődését a gyilkos múlthoz. Szeretjük a westerneket. Mindent a westernekből tanulunk, mégsem tanulunk belőlük semmit. Továbbra is oktalan módon gyilkoljuk egymást. A pisztolyhős archetípusa, amelyet Brando utánozhatatlan naturalizmussal jelenített meg, máig velünk maradt.
Nyilván elég hiú vagyok, de már dolgozom rajta, esküszöm. Nem ismerek senki mást, aki ilyen keményen dolgozott volna a saját hiúságán.
Isten azt akarja, hogy tanuljunk meg járni, de az ördög limuzint küld értünk.
Ha fiatalon álmodozol, váltsd őket valóra, mielőtt okod lenne, hogy ne tedd. Fiatalkorodban tudod beteljesíteni az álmaidat. Higgy nekem, tedd meg, amíg lehet. Semmi rossz nem történhet, csak jó sül ki belőle.
Tudtam énekelni, de nem éreztem úgy, hogy ez lenne az igazi erősségem. Ugyan a pörgősebb rock and roll és a forró hangulatú rhythm and blues fanatikus rajongója vagyok, de a színházban inkább a komolyabb szerepet kerestem. Ide nekem a klasszikusokkal.
Soha életemben nem verekedtem senkivel. Mindig el tudtam kerülni az ilyen helyzeteket. Brando egyszer megmutatta nekem a kocsmai verekedésekben szerzett sebhelyeit. Azt mondta, hogy az egy zsákutca, és soha ne induljak el azon az úton. De látható örömmel mesélt nekem az útról, amelyen nem lett volna szabad elindulnom. Mesélte, hogy az apja is kocsmai bunyós volt.
Mindig el akartam hagyni Los Angelest. Egy napszítta város, amely azt tekintette egyedüli küldetésének, hogy bármi áron boldoggá tegye a világot, a világ pedig – hálája jeléül – nevetséges vagyonhoz juttatta az e célra toborzott, ízléstelen hősök hadát. Ha Hollywood az átalmatlan szórakoztatásról szólt, akkor Manhattan az ártalmas művészetről.
Kollégámként tisztelem és csodálom Tomot, de emberként mintha különböző bolygókról érkeztünk volna.
Mindig is az élet fontos részének tartottam a spirituális világot. Ugyanakkor szeretem az anyagi világot, a formák szépségét, az élet sokszínűségét. Mindezt a hátizsákos túrák formájában élem ki. Fanatikus túrázó vagyok.
A Kilmer-örökség utolsó maradványaként villámgyorsan tudtam lőni és újra tölteni a fegyvereket, amelyeket a képtelen álmokat hajszoló emberek használtak a valódi vadnyugaton. Több forrásból is hallottam, hogy a pensacolai haditengerészeti kiképző központban demonstrációs céllal szokták bemutatni a Szemtől szemben nagy tűzharcát, amelyben szinte folyamatosan tüzelek ezzel a félelmetes karabéllyal, és a kötelező szintidőnél gyorsabban cserélek benne tárat, sok aktív katonát is felülmúlva.
Szárnyalni szeretnék. Szerintem sikerült is. Nap mint nap szárnyra kapok, és a szívem költészete repít a magasba. A költészet egész életemben velem volt. A nagymamámban, a nagypapámban, az édesapámban, az édesanyámban született. A fivéremben, Wesley-ben született. Nekem adta a költészetét és a szárnyait, én pedig neki a sajátomat. Az enyém a tiéd, a tiéd az enyém. Ezek a szárnyak, az emberi drámán való felülemelkedés képessége egy halhatatlan és láthatatlan lélek ajándéka, amelyet olyan tisztán hallunk és látunk mint Stevens galambjait. Látjuk a lelket a ködben, halljuk a lelket a kövek némaságában. Csiszolgassuk a köveket – miattuk lehet nemes az életünk. Érezzük a lélek jelenlétét, valahányszor szeretünk, valahányszor megbocsátunk, valahányszor a megértés didalmaskodik a gúny felett, valahányszor a részvét legyőzi a keserűséget.
A menny és a pokol közötti távolság valójában a hit és a kétely közötti különbség. Abban például nem kételkedek, hogy a betegségem olyan szakmai lehetőségektől fosztott meg, amelyek nem is voltak valódi lehetőségek. Az univerzum védelmet nyújt az elutasításon keresztül.
Marlon Brando mindig kedélyes volt a munka során. Esténként viszont csendben gyászolta magánélete tragédiáit. Néha behívott magához, hogy együtt üldögéljünk. Megkért, hogy olvassak neki verseket. Lehetett Yeats vagy Walt Whitman vagy akár egy Shakespeare-szonett. Nem számított. Csak szép nyelvezetet akart hallani.
A könyvekben nincsenek korlátok. Megnyitották az elmémet a világ felé. Mindenfélét olvastam Thomas Manntól Edgar Allan Poe-ig.
A líra bármikor meg tudja nyugtatni a lelkemet, felfalja és újrateremti. Az egyik reggel A romlás virágait olvastam Baudelaire-től, és a hullámverést hallgattam. Akkor épp A lélek hajnala következő mondatába voltam szerelmes: „Elérhetetlenül Átszellemült Egek / Azúrja int nekik…”
A művészeti alkotásra számos ok létezhet, én általában az oktató jelleget szeretem hangsúlyozni. Szeretek tanulni a művészetből. Szinte képtelen vagyok formális keretek között tanulni, de magát a tanulást imádom. Ezt különösen sokra tartom a zsidó kultúrában: a tudás szent, a tanulás szent. Milyen csodás gondolat!
Egyesek azt terjesztették, hogy drogok segítségével próbáltam beleélni magamat Jim lelkiállapotába. Épp az ellenkezője történt. Teljesen tiszta voltam, napi tizenöt kilométert kocogtam. Jim zavaros elméjébe csak teljesen tiszta fejjel lehetett belépni. Napközben testedzés, esténként Morrison zenéje, ez volt a napirendem.
Be kell vallanom, hogy gyűlölöm a San Fernando-völgyet, a gyerekkorom helyszínét. A pokol legmélyebb bugyraként tekintek rá.
