A Balaton opálos vize fényesen ragyogott, a távoli hegyek egészen közelinek látszottak, mint eső után mindig.
Sokkal több női politikusnak kellene lennie, mert megértőbbek, és sokkal több empátiával rendelkeznek, mint a férfiak. Ha több nő lenne a közéletben, valahogy kisimulnának a ráncok.
Mi marad az emberből halála után? Kell, hogy valahol tovább létezzen, ha nem is abban a formában, ahogyan addig. Örök lázadó az agy, a tudat – nem tud belenyugodni, hogy megsemmisül.
A folyton harcot emlegető politikusoknál aligha van veszedelmesebb fajta.
Azt szoktam mondani és írni, hogy „95 százalékos ateista vagyok”, ami azonban a valóságban egyre fogyó százalékot, arányt jelent. Lehet, még egy-két év és elérem a 99 százalékot, netán a százat is. Az Isten választása a könnyebbik út, mindenben. A világ keletkezése, a természet működése, a kozmosz törvényei stb. témákban mindig egyszerűbb azt mondani: egy isten teremtette, ő igazgatja, az ő akaratát követve mennek a dolgok. Aki filozofikusabb alkat, sőt egyáltalán, gondolkodó ember, az ne menjen ezen a könnyebb úton.
A magány egy időre gondolkodásra kényszeríti az embert. Ha az ember képes harcolni e világban egy apró helyért – könnyebben veszi észre, mi a szép körülötte.
A szabadság nem lehet határtalan, mert akkor önmagát semmisíti meg.
A legnagyobb opportunisták éppen a tükrök. Csak önmagukért léteznek, válogatás nélkül szolgálva mindenkit.
Mélyre zuhantam, olyan mélyre, hogy már minden szépnek tűnik, ha… nincs velem. (…) Ki kell húznom az életemből, összegyűrni, mint egy régen kifizetett számlát.
Az emlékeink mi magunk vagyunk… aki nem képes emlékezni, emlékeit megőrizni, az megnyomorodott lélek, szerencsétlen. Aki érzelmek nélkül él át mindent, a végén belül üres marad. Az emlékeink elkísérnek bennünket egész életünkben, részünkké válnak, belénk vésődnek, megkövülnek, szilárdak, súlyosak lesznek.
A nők mindig állhatatosabbak, még akkor is, ha az nyilvánvalóan szükségtelen.
Kezdetben csak a szerelem van, ez mindent kitölt és – ahogy mondják – „elvakít”. (…) Aztán – az első tüske. Bármi lehet, nem fontos, mi. Ám a kétség növekedni kezd, rétegeződik, erősödik, mint a régi barlangok mélyén, a cseppenő víz cseppkövet épít, de maga-magát is építi lefelé, és eljön a pillanat, bár ez évekig tart, míg összeér a két oszlop. Kiábrándulás, kétség, gyűlölet-rétegek kövesednek egymásra. Végül semmi sem marad az emberben.
A férfi, aki nem képes önmagára vigyázni, a szerelmére, azt úgysem lehet hűségre, kitartásra kényszeríteni. Minden próba eleve kudarcra van ítélve.
Amit erőszakkal terjesztenek, az nem lehet sem igaz, sem jó, sem szép.
A természet még számtalan meglepetést, sőt kelepcét rejt, de legfőképpen az ismeretlen dolgok, jelenségek, hatások és képességek kozmikus méretű raktára, amelynek a jelek szerint még az ajtaját sem nyitottuk ki.
A csönd valósággal belevette magát testébe. Része lett most nemcsak az életének, hanem a tudatának is. Annyira együtt élt vele, hogy már el sem tudta képzelni másképpen. Amikor kitisztultak a gondolatai, olykor belehallgatott ebbe a hamis ürességbe, a csöndbe. Mint az így élők többsége, tudta, hogy nem is létezik. Ezer apró neszből tevődik össze.
Mindenütt tömeg. Mindenből sok van, túl sok. Ember, gép, ház, zaj. Túl sok akarat feszül össze, ellentétesek is. Millió ablak mögött mind csinál valamit. Az is, aki semmit. Aki csak unatkozik, vagy henyél. Vagy alszik, pihen, erőt gyűjt. Ők is fogyasztják az oxigént.
Az emberek általában sokáig, túl sokáig képesek ragaszkodni szép ábrándjaikhoz.
Tudott dolog, hogy amit a műveletlen vagy félrevezetett tömegnek sokszor elismételnek, az a legtöbb agyban hamarosan az axióma, a bizonyításra nem szoruló alapigazság körvonalait ölti.
A labirintus olyan, akár az élet. Bármelyik úton indulsz el, sohasem tudhatod, célhoz vezet-e, vagy zsákutcába jutsz…? De aki bölcs és kitartó, no és van elég ereje is, az végül rátalál a helyes útra, és még idejében eléri azt, amire vágyott.