A labirintus olyan, akár az élet. Bármelyik úton indulsz el, sohasem tudhatod, célhoz vezet-e, vagy zsákutcába jutsz…? De aki bölcs és kitartó, no és van elég ereje is, az végül rátalál a helyes útra, és még idejében eléri azt, amire vágyott.
Nemere István
1944. nov. 8. - 2024. nov. 15.
magyar író, műfordító, eszperantista
Az egyidejűség igénye csak a mi életünkben, korunkban lett állítólagos feltétel, nélkülözhetetlen dolog. Mi azonnal szeretünk tudni mindent, és amikor a szemünk láttára zajlik egy csata vagy egy terrortámadás, egy árvíz éppen ragadja el áldozatait, vagy az autóversenyen összeütközik és felrobban két jármű, vezetőik pedig odavesznek – elégedetten vesszük tudomásul, hogy lám, mi rögtön megtudtuk, hogy is van ez.
Két embernek össze kell csiszolódnia, fel kell ismerniük az együttélés csapdáit, elkerülni azokat, mindenféle módon kedvezni a másiknak, figyelembe venni létezését.
Aki évekkel férje halála után képes ismét szerelmi botrányba bonyolódni, annak talán már évekkel korábban is olyan volt a természete.
A halálbüntetéseknek nincs visszatartó erejük, mind a mai napig éppen azokban az országokban történik a legtöbb gyilkosság, ahol élénken gyakorolják ezt a fajta ítéletet.
Az idő megállításának nagy nőnemű mestereiről tudunk a korok és idők során, ám végleges győzelmet természetesen egyik sem arathatott. Ez majd a huszonegyedik századi genetika műve lesz – ha lesz.
Ahogyan az lenni szokott a tiltott, de jónak és vonzónak tűnő dolgokkal – egy idő után ez alattomosan szétterjed az ember tudatában. Mindinkább foglalkoztatja a dolog, később már vonzani is kezdi. Még később céltudatos lépéseket tesz azért, hogy azokat az örömöket megszerezze. Előbb csak néha, olykor, és így van értéke, hiszen ami nehezen jön, nem könnyen felejthető, és azt sokra tartjuk. Később azonban ismét lépni kell, mert a ritkán érkező öröm már nem bizonyul elégségesnek. A szenvedély kialakult, a függőség már épülget szépen, és mire az áldozat észreveszi, már nem is tud élni szenvedélye nélkül.
Ha a vér az élő testben kering, értelemszerűen az élet jelképe. Ám ha kiontják, a halállal válik egyértelművé, a gonosz tettet és az elmúlást, az erőszakos véget jelképezi. A vér az erőszak jele is – a háborúé.
Az emberiség történelme során az igazságszolgáltatás helyektől, kultúráktól függően sokat változott, sőt már a kezdettől alapvetően eltértek egymástól annak egyes módjai. A cél azonban minden alkalommal, minden korban, minden helyen ugyanaz volt: megtorolni a bűntényeket, és a félelemkeltés útján azokat a jövőben megakadályozni. Eme szép pedagógiai célzat (…) sem az ókorban, sem a középkorban nem járt sikerrel. A büntetések nem szolgáltak és nem szolgálnak elrettentő példaként.
Az emberek, akárcsak a „nagy” politikusok esetében, képtelenek arra, hogy tárgyilagosan szemléljék az illető életének azokat a szakaszait, amikor még nem voltak híresek. Egy Napóleonban az utólagos krónikások már gyermekként is látni vélték a későbbi (amúgy kétséges) nagyságot. Ha a gyermek Nagy Ember így vagy úgy megnyilatkozott, bármit tett vagy mondott, azt már a későbbi nagy fényben úgy látták, mintha e nagysága lám, már akkor is megnyilatkozott volna, csak azok a szűk látókörű játszótársak vagy ostoba felnőttek nem vették észre.
A kommunizmus két nagy ellensége a valóság és az igazság. Ezekkel soha, sehol nem bírta és nem bírja felvenni a harcot, előttük mindig kapitulál.
Minden diktatúra beteg, és beteg azok agya is, akik azt kiszolgálják.
Ahányszor az ember megerősíti uralmát a természet fölött, ahányszor újabb tudományos érdemeket szerez – annyiszor veszít el valamit a világ titokzatosságából.
Némi fantázia nélkül még tüzet rakni sem tanultunk volna meg.
Nincs egyetlen nagy, hatalmas Boldogság, csak kicsi boldogságok vannak, egy nagy ház apró téglái, és csak ezeket a téglákat vehetjük kézbe, csak ezek lehetnek a mieink, a nagy ház – ha ugyan valóban létezik? – soha nem tartozhat senkihez.
Ha a tudomány lehetővé teszi egy eszköz elkészítését, akkor az az eszköz el is készül, legyen bármilyen veszélyes az emberiségre nézve.
Aki magasra jutott, annak több az ellensége is. Míg megbújsz a tömegben, csak a melletted állók tudnak létezésedről. Ha valamivel kitűnsz és kiemelkedsz közülük, sokkal többen szereznek rólad tudomást. Irigyelnek, úgy képzelik, az útjukban állsz, no és lesznek persze olyanok is, akiknek tényleg az útjában vagy… Így megy ez már sok ezer éve, mindenütt, ahol csak emberek élnek.