Tudom, az emberek szivének mily mulatság,
Mikor a híreket mérik s egymásnak adják.
Védje becsületed akármilyen sugallat,
Amiről beszéltünk, félig már bizony az vagy,
Mihelyt esküdözöl, hogy sohasem leszel.
A tanult ostoba nagyobb ostoba, mint a tudatlan ostoba.
Így szereti a szív, ha átgyújtja a hőség,
Hibáival együtt szeretni szeretőjét.
Késve növő fának édes a gyümölcse. Márványra nehezebb írni, mint homokra, de ott aztán meg is marad sokáig.
Sajnos legtöbbnyire furcsák az emberek,
Sosem követik a helyes természetet.
A józan észt, bizony, ők túl szűknek találják
És jellemük szerint lépik át a határát.
Nincs teremtett lélek, akit életében legalább egyszer cserben ne hagyna az a híres okosság.
Márpedig bűn csak az, aminek híre kel.
A botrány, asszonyom, csak az kiált az égre.
S ki titkon vétkezik, annak már nincs is vétke.
Édes Istenem, sok ember nem lát a szemétől, sok meg csak azért nincs a mások véleményén, hogy ezzel is eredetibbnek lássék.
Már énnékem bizony nem kenyerem a bánat:
Csak úgy nyelem le, ha alapos oka támad,
S még ha száz oka is majd kiszúrja szemem,
Én bizony úgy teszek, hogy észre sem veszem.
Könyveket kiadni különben rangon alulinak tartom; csak azért teszem, keressenek valamit a könyvkereskedők, ha már annyit zaklatnak írásért.
Légy őszinte és csak a becsületre adj,
Ne mondj ki szót, mely nem a szívből fakad.