Ismeretlen szerző

Laurell Kaye Hamilton

A horzsolásokat mindenki alábecsüli. Pedig fájnak. És még jobban fognak fájni, ha alszom rájuk egyet. Semmi sem fogható ahhoz, mint amikor egy derekas verés után reggel fölébredünk. Olyan, mint egy az egész testre kiterjedő másnaposság.

Csak a szerelmes férfi kérdőjelezi meg minden döntését, minden cselekedetét. Csak a szerelem állítja meg a harcos kezét, és plántálja a fejébe a kételyt, hogy szíve hölgye vajon nem tartaná-e kegyetlennek. Csak a szerelem kényszeríti a férfit, hogy egyszerre legyen a legjobb és a legesendőbb. Néha mindez ugyanabban a szent pillanatban.

Megfogtam a kezét, és ahogy megszorítottam, görcsös sóhaj szakadt fel a melléből, és már azt hittem, mindjárt sírva fakad, de visszanyelte a könnyeket, amik az előbb már ott remegtek a szemében. És ez megijesztett. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó reménye ezen a világon. Annyira nagyon férfira vallott ez az ölelés. Egy nő sírva fakadt volna, de legalábbis minden felszakad belőle, kibeszéli magát. Egy férfi eddig jutott el, nem tovább, ennyit tudott felfedni a fájdalmából.

Olyan volt a lelkem, mint azok a kürtcsigák, amiket partra mos a tenger, és már csak a héj maradt meg belőlük, a csiga dobbantott. Szürkésrózsaszín üregem tisztára mosva, üresen várja, hogy valaki betöltse, hogy valaki betelepedjen, és ott bennem biztonságban érezze magát, és kitöltsön mindent.