Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba. Fáj a hiányod.
Latinovits Zoltán
1931. szeptember 9. - 1976. június 4.
Jászai Mari-, Balázs Béla- és posztumusz Kossuth-díjas, magyar színész
Sohase nyertem, de amit magam megküzdöttem, meg is tartottam. Nem bántam meg semmit, igyekeztem szomorúságom fölött mindig egy darab kék eget tartani. Megmaradtam embernek, szigetnek, csodálkozónak, reménykedőnek, győzelemre törőnek, gondolkodónak. Megmaradt szívem – szeretete; gyűlöletem, és minden felett megmaradtam folyton-keresőnek, „terepfelverőnek”, lázadónak, életmentőnek, értelmezőnek, lassan bölcsülőnek, igazságkeresőnek, nevetőnek. Így hát még élek, és maradok is ilyennek.
A nyár nekem mindig a Balatont jelenti, ma is.
A színház a kiválasztás és kiválasztódás helye. Aki hatalomra tör: nincs helye színházi közösségben.
Itt minden este vizsgázni kell, emberségből, őszinteségből. Minden este le kell vetkőzni. Nem segít a hazugság, a rutin, a ravaszkodás. Meztelen lélekkel játszunk.
A színész minden művészek között a legősibb, legkezdetlegesebb módon hosszabbítja meg gyermekkorát. Tovább játszik.
Örök vágyam, színészi munkám célja, hogy olyan hangon tudjak megszólalni, mely őszintén csendül fenyők suhogásában, tücskök hegedűjének dallamában, tavak partján a csillagos égbolt alatt, patakok gyógyító zuhogásában is.
Az élet azért jó, mert újra lehet kezdeni. Tetszés szerint többször is.
Embertelen küzdelmet folytatok magammal, és sokszor sikertelenül. A depressio vagy vélt depressio ellustított, teljesen elpuhított. (…) Bűntudattal, lelkiismeret-furdalással élek és ez mindent lebénít. Ha olvasok, negyedét jegyzem meg. (…) Nagyon mélyre süllyesztettem magam.
Jobb, ha az ember önmagába zárkózik, tanul és készül a jövőre. Csak a hitet élesztgetem magamban, hogy nem vezethetnek ostobák, és a jó végül győzelmet arat, mint a mesékben, mint a természet örökös harcában, megújulásában és eltipró energiájában. Hiszek az Emberben, aki szívével és eszével együtt a jobb jövőért harcol és szenved. A vér és a könnyek soha nem hullanak hiába. A világ – úgy tetszik, jó felé halad, a tisztulás és az Igazság felé. Az út nagyon nehéz, göröngyös és meredek, de föl kell jutni egyszer a csúcsra.
Lefekszem a csillagok alá a pilleágyra, és ámulva bámulom az égi eget. A Göncöl is itt van még. Gyerekkorom óta félek, hogy lebocsájtják a Földre, és autót csinálnak belőle, vagy buszt. A diszpozíció másként szól, a helyén ragyog, melenget. Fekszem a pilleágyon, körüldalolnak az éjszaka hangjai.
Flamingó-színű gyerekkorom évei, ahogy öregszem, közelednek, nekem a halál születés; a születés az első halálom volt. „Van-e nagyobb árvaság, felnőttek között gyerek maradni?” De én öreg gyereknek születtem.
Isten dramaturgiája kifürkészhetetlen.
Nem hiszek a kollektív nevelés sikerében, csak abban, hogy a pedagógus egyedeket nevelhet, aminek eredményeképpen az egyedek ráébrednek a közösség, az együtt munkálkodás jótékony voltára.
Szomorú őszi, öreg gyereknek születtem, én nem tudtam úgy örülni, mint a többiek. Most kezdek lassan fiatalodni, érzem az őszben a ficánkoló tavaszt, a napsugár utolsó fölényes magasságait, ahogy átugrálja az ősz buckáit. Mindenütt könyörgő füstoszlopok kapaszkodnak az ég felé, a tűz, a víz könyörög a hosszú napsugárért.
A játék nekem voltaképpen nem öröm, hanem gyötrelmes kifejezési forma. Szerepeimet nem eljátszom, hanem megszülöm. Engem mindig individualizmussal vádolnak. Ez nagy tévedés. Én közösségi ember vagyok. Egy akarok lenni a sok individuum között.
Nem törvény azonban, hogy az utolsó fénylő akkord az életet is feleméssze. Ha a művész élete rövidre szabott: élete sűrű-vérű, sűrű-idejű hosszában mondja el a rábízott mondatot.
A semmiből valamit csinálni: ez minden alkotó, teremtő folyamatban közös.
Folyvást rohanunk, soha meg nem állunk. Még arra sincs időnk néhanap, hogy a tenyerünkbe rejtsük arcunk, összeszedjük magunkat egy-egy percre és szembenézzünk a kérdéssel: mi végre tesszük? Napjaink vágtató tempója, felfokozott életritmusa feszült nyugtalansággal tölt el bennünket. De nem a fizikai fáradtság az igazi baj, hanem a lelki rendezetlenség. Már-már a belső megsemmisülés érzése. S ennek hiába ismerjük a diagnózisát, a gyógymódot nem tudjuk receptre felíratni. Az orvoslással mi szolgálhatunk egymásnak. Az ember az ember patikája.
Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. (…) Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, egyedül olyan iszonyatos.
Mások ezeket keresték még
