Ahogy öregszem, kezdek régimódi lenni. Hébe-hóba azon kapom magam, hogy a ruha alá már bugyit is felveszek.
Ahogy öregszem idézetek
Az „Ahogy öregszem” idézetek az idő múlásáról, a tapasztalatok értékéről és az élet változó perspektíváiról szólnak. Érzékletesen szemléltetik az évek során megszülető bölcsességet, és az élet apró örömeinek megbecsülését.
Uram, ahogy öregszem, szeretném, hogy úgy ismernének, mint aki…
inkább figyelmes, mint tehetséges;
inkább szeretetteljes, mint gyors vagy okos;
inkább szelíd, mint erős;
inkább olyan, aki meghallgat, mint aki egyszerűen kommunikál;
inkább elérhető, mint keményen dolgozó;
inkább áldozatkész, mint sikeres;
inkább megbízható, nem híres;
inkább megelégedett, mint céloktól vezérelt;
inkább önfegyelemmel bíró, mint érdekes;
inkább nagylelkű, mint gazdag;
inkább együtt érző, mint hozzáértő –
olyan szeretnék lenni, aki mások lábát mossa.
Nem igazán szépülök ahogy öregszem. Ha a csúnyáknak lenne egy jótékonysági szervezete, én lennék a reklámemberük. De a két legjobb dolog a punk stílusban, hogy elbújhatsz az extravagáns frizura és smink mögé, így senki nem látja milyen csúnya vagy, és különben is furcsának kell látszanod.
Nem úgy mondok igazat, ahogy szeretnék, hanem, ahogyan merek, és ahogy öregszem, egyre merészebb vagyok.
Ahogy öregszem, nem azt furcsállom, hogy megöregedtem. Nem azt, hogy az egykori fiatal énem egyszer csak az idősnek nevezett korosztály tagja lett. Inkább azon lepődöm meg, hogy a velem egykorúak mennyire öregemberek lettek…
Mintha csúszdán csúsznék. Ahogy öregszem,
Mindig gyorsabban futnak a napok:
Az élet ennyi volt csak? Lehetetlen:
Fekszem, kelek, főzök, rendet rakok.
A dolgok megtevődnek általam.
De én hol vagyok ebben az egészben?
Akár egy kulcsot: elhagytam magam.
Csak észlelem, hogy vagyok, de nem érzem!
Ahogy öregszem, egyre inkább az a gyanúm, hogy az utóbbiról van szó. Nem akkor halunk meg, amikor biológiai értelemben is meghalunk, hanem korábban. Nem hibátlan, érett almaként hullunk le az élet fájáról, hanem aszottan, férgesen. Vagy meglehet, hogy akkor már alma, gyümölcs se vagyunk, hanem valami más, valami azonosíthatatlan, valami félelmetes. Talán ezért sikeredik a művészetben olyan hamisra minden haldoklási jelenet, amely azt sugallja, hogy ott, azon az ágyon, azon a csatatéren, abban a lépcsőházban, abban a mentőautóban, azon az órán, abban a percben zajlik le minden.
Én persze ateista vagyok, de ahogy öregszem, egyre kevésbé vagyok biztos a dolgomban.
– Ahogy öregszem – jegyezte meg Poirot –, egyre inkább azt tapasztalom, hogy az embereket sokkal jobban érdekli a mások dolga, amihez valóban semmi közük, mint a sajátjuk, amihez még lenne.
Ahogy öregszem, egyre inkább megértem, hogy milyen fontos a harmónia és a tudatosság.
Ahogy öregszem, egyre inkább látom, hogy a legnagyobb ajándék, amit mások számára átnyújthatok, a saját életörömöm, belső békém, csendes egyedüllétem – az, hogy jól érzem magam.
Ahogy öregszem, egyre inkább úgy vélem, a világon az emberek többsége bolond.
Ahogy öregszem, egyre inkább érzem, hogy valahogy mégiscsak muszáj lenne nyomot hagynom, különben mi a fenét ért az életem. Halhatatlan szeretnék lenni, de nem vagyok telhetetlen: beérném egy kis írói halhatatlansággal is – de ehelyett azt kell látnom, hogy nyomtalanul tűnik el a történelem süllyesztőjében a korszak, amelyben éltem, és hasztalanul termi gyümölcseit a művészeti ág, amit művelek. Magyarán alig olvas valaki. Igen, ez nekem csőd. És ha erre gondolok, nagyon nehezen tudok úgy beszélni a verseimről, mint fontos dolgokról.
Ahogy öregszem, egyre több mindent értek, és hálás vagyok, hogy tudtam anyámra haragudni, hogy megéltem ezt a haragot. Azt szoktam mondani, hogy az emberek félnek haragudni, és valahogy rossz irányba van ez becsatornázva. Projektálsz a beosztottadra, a kollégákra, a másik autósra, a gyalogosra, a bolti eladóra, miközben anyádra haragszol, vagy épp apádra, csak rájuk, ugye, nem lehet.
Ahogy öregszem, mind inkább az erények érdekelnek, mert itt a földön a hibáinkból Dunát rekeszthetünk, míg a jámborság minden kis morzsája életmentő.
Csak most értem meg lassan, ahogy öregszem. Hogy milyen mókás az idő. Mennyi trükköt és meglepetést tartogat.
Ahogy öregszem, egyre apad az életkedvem. Volt bennem valaha is mohó életkedv? Nem vagyok benne biztos, de határozottan több energiám volt. És többet vártam az élettől. Az ember addig él, amíg vár valamit.
Ha kimegyek az utcára, nagy az esélye,
hogy olyan emberrel találkozom,
akivel haragban vagyok. Sok emberrel
vagyok haragban, ahogy öregszem,
egyre többel, de hamar elfelejtem,
mivel haragítottak magukra. Apám is
így volt ezzel, meg a két nagyapám is,
öregkorukra ők is sok emberrel kerültek haragba.
Végül már temetésekre se jártak,
nemhogy esküvőkre vagy keresztelőkre,
és az ő temetésükre se ment el senki.
Ahogy öregszem, elveszítek olyan dolgokat, amiket sajnálok. Például… a tejfogaimat, amelyek idővel helyet adnak a vasfogaknak. De ennél fontosabb dolgok is elvesznek…, barátok. És csak reménykedhetünk, hogy a hamis barátok vesznek el, akikről kiderült, nem igaziak. Ha szerencsém van, az igazi barátaim megmaradnak, azok, akik mindig is mellettem álltak…, pedig nem mindig hittem.
Ahogy öregszem, egyre pontosabban tudom, hogy milyen igazam volt. Húsz fölött minden csupa undorító megalkuvás, egyre alázatosabban adod meg magad, amíg aztán meg nem halsz a végén.
