Johann Wolfgang von Goethe

Johann Wolfgang von Goethe

1749. augusztus 28. - 1832. március 22.

német író, költő

Hunyd be a szemed, hegyezd a füled; a leglágyabb neszben és a legvadabb robajban, a legegyszerűbb hangban és a legemelkedettebb harmóniában; a leghevesebb, legszenvedélyesebb sikolyban és a józan ész legbársonyosabb szavaiban a Természet az, ki megszólal, felfedve és feltárva lényét, erejét, elevenségét és viszonyait, úgyhogy a vak is, kitől a látható világ tapasztalása megtagadtatott, felfoghatja és megértheti a határtalan elevenséget mindabban, ami hallható.

Mire jó a napoknak, bolygóknak és holdaknak, csillagoknak és tejutaknak, üstökösöknek és ködfoltoknak, lett és leendő világoknak e kavargása, ha nem arra, hogy a boldog ember önfeledten örüljön a létének?

Az ember sokat vihet végbe erői egyikének célszerű felhasználásával, a rendkívülit is több képességének szövetkezése által, de egyedülálló, nem is remélhető teljesítményre csak akkor képes, ha minden tulajdonsága együttesen lép a sorompóba.

Fájdalmas, önkínzó, komor lelkiállapotoktól csupán a természet szemlélete és a külvilág iránti őszinte érdeklődés útján menekedhet és szabadulhat meg az ember. A természettel való legáltalánosabb ismeretség, bármely oldalról eredjen is, a tevékeny beavatkozás, legyen az akár a kertészé, akár a földművelőé, a vadászé vagy a bányászé, elvon bennünket önmagunktól; a szellemi erők valóságos, igaz jelenségekre irányulása fokról fokra a legnagyobb kielégülést, megvilágosodást és okulást nyújtja.

Senki sem öncsaló, ha ifjúkorában még sokat vár. Ám ahogy akkor a sejtést a szívében érezte, akképp kell a beteljesülést is ott, a szívében keresnie, nem pedig kívül magán.

Alapjában véve, akárhogyan nézzük is, mindannyian kollektív lények vagyunk. Hiszen milyen kevés az, ami bennünk a szó igazi értelmében saját tulajdonunk! Mindannyiunknak kapnia kell és tanulnia azoktól, akik előttünk éltek, és azoktól is, akik kortársaink. Még a legnagyobb lángelme sem vinné sokra, ha mindent saját bensőjéből akarna meríteni.