Ha az ember nem gyakorol egy képességet, akkor az elsatnyul, elvész. Miután vagy harminc évvel ezelőtt abbahagytam szokásomat, hogy naponta egyszer hídba megyek vagy fejen állok, nem tudok többé sem hídba menni, sem fejen állni.
A nárcisztikus én üres; az ilyen én mélyén a Semmi ül.
Hirtelen, engedjétek meg nekem ezt a szentségtörést, Adolf Hitler komikus alaknak tűnt fel a szememben. Ez a kis bajuszos senki akarta a zsidókérdést végleg megoldani? Több mint háromezer év után az Örökkévalóval ujjat húzni? Ehhez még az ördög is későn kel fel.
Lehet-e ott igazság, ahol nem lehet hazudni? Lehet-e ott igazság, ahol nincs kétség, kételkedés?
A boldogságot mindig elveszítjük. Aki sohasem veszítette el, az sohasem volt boldog.
Múlt nincsen, mert már csak a fejünkben van, jövő sincsen, mert az még csak a fejünkben van. Tehát csak a jelen “van”.
Ha mindenre lenne időnk, készségesen szenvednénk el egy időre a rosszat, hiszen semmi sem volna megfordíthatatlan. Mivel azonban az idő szorításában élünk, tudjuk, hogy amit nem teszünk most, azt esetleg sohasem tesszük meg, s amit nem élvezünk most vagy a közeli jövőben, azt talán sohasem lesz alkalmunk élvezni.
S most következik a filozófia alapkérdése: mi az idő? Ha senki sem kérdezi tőlem, mondja Ágoston, akkor tudom, ha azonban meg kell magyaráznom, akkor nem tudom. (Megjegyzem, hogy pontosan így van ez minden egzisztenciális alapfogalommal, így a semmi vagy a lét esetében is. Mindenki tudja, mit jelent, hogy valami “van”. De mi a létezés?)
Minél inkább tagad az ember minden törvényt, minél inkább megszabadul a test és a lélek fogságától, annál tisztább lesz, annál inkább szellem.
Az erkölcsileg autonóm emberek azok, akik kétségbe vonják a társadalmi kényszereket.„Érvénytelenítik” a társadalmi uralom és hatalom legitimitását.
A „lelkiismeret” (conscience) kifejezés a tudáshoz (con-scientia) kapcsolódik, ami azt jelzi, hogy a szóban forgó erkölcsi érzés az észben gyökerezik.
Valaki akkor rossz, ha (állandóan ás következetesen) előnyben részesíti azt, hogy másoknak rosszat okozzon, azzal szemben, hogy elszenvedje a rosszat.
Négyféle csönd veszi körül a holokausztot: az értelmetlenség csöndje, az iszonyat némasága, a szégyen hallgatása és a bűntudat csöndje.
Minden alkalommal, amikor elmeséljük magunknak az életünket, másként mondjuk el. Minden korban, azaz történelmi és életkorban másként mondjuk el, minden hangulatban, boldogságban vagy boldogtalanságban másként mondjuk el, ha ebben hiszünk, vagy abban hiszünk, másként mondjuk el. Két ellentétes történetet is elmondhatunk életünkről és mindkettő hiteles lehet.
Már Arisztotelész tudta, hogy a bátor embert nem az jellemzi, hogy nem fél; a bátor ember úgy viselkedik, mintha nem félne.
A traumát sokan olyan puskalövéshez hasonlítják, mely halálos sebet hagy a pszichén. Ezért aztán a trauma sebei sosem gyógyulnak be. Lehet a sebet kezelni és kötözni. De még ha be is zárul a seb, a heg soha el nem tűnik.
Ahol cselekvés van, ott felelősség is; ahol nincs cselekvés, ott felelősség sincs.
Ha valaki rájön, hogy nem képes szeretni, akkor nem szabad elfogadnia mások szerelmét, nem házasodhat és nem lehetnek gyermekei. Ha valaki mélyen rejlő gyávaságot érez jellemében, még akkor se lépjen be valamilyen földalatti mozgalomba, ha annak tagjaival tökéletesen egyetért. Ha tudja, hogy lebírhatatlan hatalomvágy lakozik benne, kerülje azokat a helyzeteket, amelyekben túl nagy hatalomhoz jutna. Ezeknek a dolgoknak a megtételére mindenki képes.
Itt és most születtünk: ezt a világot bízták ránk, és nem egy másikat. Ami még hátravan: ki kell alakítanunk a jelenben egy pozitív utópiát.