Bölcsőjénél ő áll, a remény,
Ott repked a játszi gyerekkel,
Varázsa az ifjú szemének a fény,
S nem rejti a sír az öreggel:
Mert bár befejezte a kínos utat.
Hantján a remény – a magasba mutat.
Egy versed sikerült, hát költő vagy? Nehogy azt hidd!
Nem te: helyetted csak a sima nyelv maga szólt!
Nektek a nyelv legyen az, ami a test a szeretőknek:
Lényeket elválaszt, lényeket egyesit is.
Mért hogy az izlés és zseni oly ritkán egyesülnek?
Fél az erőtől ez, zabla elől fut amaz.
Küzdelemre lett a férfi,
Zord erővel zúzva jár,
Vad haraggal tud csak élni,
Nyugtot, enyhet nem talál;
Mit teremtett, összedúlja,
Vágya sodra egyre nő,
Mint ahogy kisarjad újra
A levágott hidrafő.
Tiszteld a nőket! ők szövik és fonják
Földi sorsunkba a mennyei rózsát,
Szövik a szerelem hű kötelét.
Rajtuk a báj szűzi fátyola lengve,
S élteti szent kezük éberen egyre
A nemes érzelem tiszta tüzét.
Kedves mezei virágok,
Szép tavaszi gyermekek:
Kedv s örömre szült anyátok,
A természet, úgy szeret!
Üdvözlégy rétjeinken,
Kiért a föld eped,
Virágkosaras ifjú,
Tavasz, köszöntelek.
Lám, lám, hát újra itt vagy,
S be kedves vagy, be szép!
Olyan örvendve, oly víg
Szívvel megyünk feléd.
Boldogság karolja át,
S a reménység sugalma feloldja
Kétségeink zord fagyát.
Csak a reménytelen szerelmes tudja, hogy mi a szerelem.
A természet csak homlokába tett
Látó szemet, hátát, a védtelent,
Csupán a jámbor hűség védi meg.
A szív csöndes szentélyébe fuss hát
A világból, mely forrong vadul.
Aki semmitől sem fél, van olyan hatalmas, mint akitől mindenki retteg.
Szegény, koldusszegény leszel, mikortól nem tudsz már szeretni mást, csak önmagad.
Készülve életed nagy frigyére,
Nézd meg, szív szívvel összefér-e?
A kéj rövid, hosszú a bú.
A művészi élvezet teljességét a szív örömével összekötni, ez volt mindig legfőbb életideálom, s e kettőnek egyesítése a legbiztosabb eszközöm is, mellyel mindkettőt teljességre vihetem.