A hazugság körforgásába sodródott emberek vétkeznek, és menthetetlenül elpusztulnak.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
90 idézet
1821. november 11. -1881. február 9.
orosz író
Szeresd az állatokat, szeress minden növényt és minden dolgot! Ha mindent szeretsz, úgy Isten titka minden dologban megnyilvánul számodra, s végül az egész világot át fogja ölelni szereteted.
Ember, ne emeld magadat az állatok fölé! Ők bűntelenek. Te azonban magasztosságoddal bemocskolod a Földet és romlottságod nyomait hagyod magad mögött.
Minden jó… Minden. Az ember azért boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog. Ennyi az egész. Ennyi, ennyi! Ha bárki rájön, azonnal boldog lesz, már abban a pillanatban.
Ha valakit, akárki legyen az, meg akarunk ismerni, fokonként, óvatosan kell hozzá közelednünk, nehogy elfogultan, tévesen ítéljünk, amit később aztán igen nehéz jóvátenni, elsimítani.
Butaságokon áll a világ, azok nélkül talán nem is történne benne semmi.
Ó, milyen elviselhetetlen a boldog ember némelykor!
Az a szív, mely sokat szeret, sokat szenved.
Mi a pokol? A fájdalom afölött, hogy már nem tudunk szeretni.
Van úgy, hogy találkozunk valakivel, talán sose láttuk addig, de alighogy rápillantunk, érdekel, mielőtt egy szót is váltottunk volna.
Úgy érzem, hogy világunk a bűnös gondolatoktól megzavarodott égi szellemek purgatóriuma. Úgy tetszik nekem, hogy a világ negatív jelentésű lett és a magasztos, finom lelkiség szatírává változott.
Ha be akarsz pillantani az emberek lelkébe és meg akarsz ismerni valakit, ne azt figyeld, hogyan beszél, hallgat, sír, vagy hogy megmozgatják-e a nemes eszmék, hanem azt, hogyan nevet. Aki szívből tud kacagni, jó ember.
Nincs a világon nehezebb, mint őszintének lenni, és nincs könnyebb, mint hízelegni. Ha az őszinteségben csak egyetlenegy hang hamis, már megvan a disszonancia, és azzal együtt a botrány. De ha a hízelgés végig, az utolsó hangig hamis, akkor is kellemes, akkor is élvezettel hallgatják. Sekélyes élvezet, de élvezet. És bármilyen vaskos a hízelgés, legalább a felét elhiszik.
Semmitől sem félek jobban, mint a középszerűségtől; szerintem szerencsésebb, ha valami jó vagy nagyon jó, vagy akár nagyon rossz. Harminc ívnyi középszerűség – megbocsáthatatlan.
Az önmegismerés gyenge oldalunk, pedig feltétlenül szükség van rá.
Azt mondják, hogy az alkotásnak vissza kell tükröznie az életet, stb. Mindez badarság; az író (vagy költő) maga teremti meg az életet, mégpedig olyat hoz létre, amilyen a maga teljességében előtte még nem létezett.
Azt mondják, a valóság unalmas, egyhangú, és a művészet, a fantázia azért kell, hogy szórakoztasson, ezért olvassák a regényeket. Számomra, ellenkezőleg, mi lehetne fantasztikusabb és váratlanabb, mint a valóság?
Az ember csak a bajait szereti számon tartani, az örömeit nem.
