Az út menti fák észak felé néztek, mintha vártak volna valakit, a levelek susogva reszkettek, ha feljött a hold és a gulya lágy kolomp-harangja álmosan simogatta meg az esték ködös borulását.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Pedig a tél még csak most indult el, valahonnét északról, ahol az öreg Tél lakik, aki minden évben elküldi valamelyik fiát, hogy hódítsa meg a világot.
Szél nem mozdult, a pince előtt kövéren sarjadt a fű s a sárgarigók fuvolája lágyan szólt, mint a távoli nóta. Zsongtak a méhek s az út arany porában hangyák jártak ismeretlen, néma szorgalommal.
A fákon zúzmara virágzott, a kórók szikkadt szárán tengelicék üldögéltek, és a telefondrótok megzendültek néha, mintha örömös kis üzenetek szaladtak volna bennük. Más élet nem is mozdult a messze határban.
A felesleges beszéd s a céltalan udvariasság valóban felesleges.
Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága.
Egyszer elmondtad, másodszor már a kutya se kíváncsi rá. Az ostor csak addig ér valamit, amíg ritkán veszik elő.
Az emlékezet alig törődik az idővel, amely nem segít soha, és talán nem is tudja, hogy ő az Idő, és az ember fejében összevissza kapcsolja a kedves és kedvetlen, a szép és a csúnya, jó és kellemetlen eseményeket.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.
Odasimultam öregapámhoz, mint a hajtás a vén fához. Talán arra gondoltam, hogy évek múlva hozzám simul majd így valaki, aztán meg őhozzá, de el nem fogyunk soha-soha… – talán arra, hogy nekem adja nagyapám karja melegét, mellyel átkarolva tartott, hogy továbbadhassam annak, aki utánam jön.
Lelkemben mindig a jóság fehér madara fészkelt, és Azok várnak – holnap, vagy húsz év múlva -, akik szeretetükben és boldogságukban halhatatlanok.
Ez a föld túl kicsi és túl nagy ahhoz, hogy az összekötő szálak elszakadhatnának, s ha mégis elszakadnának, akkor az emberi mivolt teng-leng a semmiben, és semmivé válik maga is.
Jól figyelj ide, fiam… korlátokat nem szabok, mert annyi eszed már lehet, hogy nem mégy fejjel a falnak. Ha tehát bevered a fejed, a te dolgod, ha bajba kerülsz, magadnak kell kilábalnod, mert esetleg nem lesz melletted senki. Annyira vállalkozz, amennyit elbírsz, és nekem hiába nyivákolsz, ha elvágod a kezed, vagy elrontod a gyomrod. Ez mind a te magánügyed. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni, és pontosan rájössz majd, hogy mit lehet és mit szabad.
Nincs megnyert vagy elvesztett háború, csak „Háború” van! Pusztító, öldöklő, embertelen! A háborúk nem oldottak meg semmiféle problémát, de mindig elvetették a magját a következőnek. A háborúkat alig néhány ember robbantja ki, de ők nem harcolnak, és nem is halnak meg. Az egyszerű emberek ölik egymást halomra, ők hullanak idegen föld meszesgödrébe, s az ő otthonaik pusztulnak el. Ők az eszközök, és ők az áldozatok.
Minden félelmetes között a legfélelmetesebb az ember.
Inkább hazugság, ami gyógyít, mint igazság, ami ront, és akkor is igazság marad, ha nem mondják ki.
Hálás vagyok érte, hogy hagytak gyereknek lenni! Nem oktattak, nem neveltek, nem irányítottak úton-útfélen és minden pillanatban. Hagytak annak lenni, aki vagyok, aki leszek.
Nem szerettem a rosszat továbbadni, mert – úgy éreztem – akkor nem nyugszik meg, és hánytorgatásában tovább romlik és tovább ront.
Nem lehet igaz az, amiből könnyek születnek, és ha igaz, hát jobb hallgatni róla, és akkor talán valahogy elmúlik.
Messze néző, ragyogó, őszi reggel volt ezen a napon, amikor úgy érzi az ember, akár átkiálthatna a szomszéd faluba – ha akarna -, de hát miért is kiabáljon, amikor nincs mit mondania, s a tarlott tőkék között a levélhullató suttogásban nincs is lármázó kedve senkinek.
Mások ezeket keresték még



