Személyiségfejlesztésre vállalkozni valójában népszerűtlen merészség, ellenszenves letérés a széles útról, különc remeteség – ahogy éppen azt a kívülállónak képzelni tetszik. Nem csoda hát, hogy kezdettől fogva csak kevesen csábultak erre a különös kalandra.
Ugyanis nincs olyan, aki azért fejlesztené a személyiségét, mert valaki azt mondta neki, hogy hasznos vagy tanácsos így tennie. A természetre még sohasem tettek mély benyomást a jó szándékú javaslatok. Csak kauzálisan ható kényszer mozdítja meg a természetet, az emberit is. (…) Így a személyiség fejlődése sem engedelmeskedik holmi óhajnak, parancsnak, avagy belátásnak, hanem csakis a vésznek; nem nélkülözheti a belső és külső sorsok motiváló kényszerét.
Az ember olyan mértékben hibázza el élete értelmét, amennyire hűtlen saját törvényéhez, s így nem válik személyiséggé. A jóságos és hosszan tűrő természet legtöbbünket szerencsére soha nem nógatott, hogy mondjuk meg: mi az értelme életünknek.
Ha az ember az individuáció útját járja, ha éli az életet, akkor a tévedéssel is számolnia kell, különben nem lenne teljes az élet. Semmi garancia nincs rá – egyetlen pillanatban sem -, hogy nem követünk el baklövést, vagy nem kerülünk halálos veszélybe. Az ember talán úgy véli, akad biztos út. Ez azonban a holtak útja volna. Akkor már nem történik semmi, vagy semmiképp nem a megfelelő történik. Aki biztos úton jár, tulajdonképpen halott.
Képtelenek vagyunk együtt élni dolgokkal úgy, ahogy vannak. A vélemények fontosabbak számunkra, mint a valóságos élet, és hajlamosak vagyunk rá, hogy inkább higgyünk a szavaknak, mint a tényeknek.
Egy adott időpontban született dolog magán viseli a pillanat valamennyi sajátosságát.
Ha Ön magányos, annak az az oka, hogy elszigeteli magát; ha elég szerény, soha nem lesz magányos. Semmi sem szigetel el bennünket jobban, mint a hatalom és a presztízs. Próbáljon meg leereszkedni az emberek közé, tanuljon szerénységet, és soha nem lesz egyedül!
A szerelem csak annak fedi fel legrejtettebb titkait és csodáját, aki képes a feltétlen odaadásra és érzelmi hűségre.
Hogy mi a lélek, azt éppoly kevéssé tudjuk, mint azt, hogy mi az élet. Elég nagy titok ahhoz, hogy elbizonytalanodjunk, mennyi az én része a világban, és mennyi a világ része az énben.
Ránk, emberekre nagyon jellemző, hogy amíg a dolgok függőben vannak, és van még esélyünk rá, hogy tovább és egyre tovább húzzuk, mindig reménykedünk, hogy a legközelebbi utcasarok mögött megtaláljuk a jót, és ezért sohasem ragaszkodunk hozzá, hogy ott legyünk boldogok, ahol éppen vagyunk. De mihelyt megállapodunk, és azt hisszük, hogy most aztán biztos a siker, ott állunk egy téglafal előtt. Nem fordul felénk a szerencse, sőt meglehetős feszültséget okozva várat magára. És ilyenkor sajnálkozva gondolunk vissza az elmúlt időkre, amikor még elszökhettünk, és valahol a láthatáron lebegő felhők között eltűnhettünk. Így ígérünk magunknak mindig újabb országokat, újabb esélyeket, csodálatos dolgokat, és kergetjük egyre tovább az álmokat, és közben provizórikus életet élünk.
A nő egyre inkább tudja, hogy csak a szerelem révén éri el a teljesebb önmegvalósítást, amiként a férfi sejteni kezdi, hogy csak a szellem ad igazi értelmet életének, és alapjában véve mindketten a kölcsönös lelki kapcsolatot keresik, mert a szellem szeretete és a szeretet szelleme a beteljesülést igényli.
Minden, amit megtanultam és megismertem, lépésről lépésre közelebb vitt Istenhez. Ma már megingathatatlan meggyőződésem, hogy létezik Gondviselő. Csak abban hiszek, amit biztosan tudok. Ez kiküszöböli a hit szükségességét. Ezért nem azt mondom, hogy hiszek Isten létezésében – tudom, hogy Ő létezik.
Mielőtt tökéletességre törekszünk, tudnunk kellene a hétköznapi ember életét élni anélkül, hogy engednénk megnyomorodni a bennünk rejlő lényeget. Aki e szerény keretek közt kiteljesedett, s úgy véli, elegendő energiája van még, ám kezdje el pályafutását, mint szent. Én sosem éreztem magam arra hivatva, hogy segítsem ebben.
A valódi személyiségnek mindig megvan a rendeltetése, és hisz benne… Ha valakinek rendeltetése van, annak eredeti értelme az: egy hang megszólította s valamire rendelte őt.
Csak a betegség után értettem meg, milyen fontos, hogy igent mondjunk a tulajdon sorsunkra. Mert ilyen módon jön létre egy olyan én, amely akkor sem vall kudarcot, hogyha fölfoghatatlan dolog történik vele. Olyan én, amelyik kitart, elviseli az igazságot és megbirkózik a világgal meg a sorssal. Akkor még a vereségből is győzelem kovácsolható. Semmi sem kuszálódik össze – sem kint, sem bent; a tulajdon folytonosságunk ugyanis helyt állt az élet és az idő áradatával szemben. De ez csakis akkor történik így, ha az ember nem avatkozik bele tolakodóan a sors terveibe.
Mi a nagy álom? A nagy álom sok kis álomból és az alázatnak, az álom jelzései előtt való meghódolásnak sok aktusából áll. A nagy álom a jövő és annak az új világnak a képe, amelyet még nem értünk.
A felnőttség kritériuma nem az, hogy az ember valamely szektához, csoporthoz vagy néphez tartozik, hanem az, hogy alá tudja vetni magát saját önállósága szellemének.
Amikor az ember le tud mondani a rettentő élni akarásról, s úgy érzi, mintha feneketlen ködbe hullana, akkor kezdődik az igazi élete mindazzal, amire rendeltetett, és amit soha nem ért el. Ez valami kimondhatatlanul nagy dolog.