Van, aki az útra kelést szereti, van, aki a megérkezést. Én azt szeretem, ami a kettő között húzódik: magát az utazást.
Egy pillanatnyi élmény néha örökre meghatároz egy embert, miközben másokon csak úgy észrevétlenül átfolynak az események nap nap után, ahogy a folyó medrében a víz.
A halál engem önmagában nem riaszt – sem most, sem azokban a múltbeli helyzetekben nem riasztott, amikor keresztezte az utamat. Márpedig ilyen helyzetekből nem kevés akadt.
A valóság olykor nem hogy nyomába ér a filmnek, hanem még felül is múlja azt!
Amikor egy film készítői jól szórakoznak munka közben, a közönség is érzékeli az összhangot, és ennek hatására lejön a filmvászonról valamiféle plusz töltet, amit egyébként egyetlen forgatókönyv vagy költségvetés sem biztosítana. Csakis a barátság.
Az ilyen dolgokban is megnyilvánul az igazi tehetség: amikor valaki nem akarja eltaposni a nála rosszabb képességű vagy kevésbé gyakorlott társát, hanem inkább hozzásegíti, hogy jobb lehessen.
A filmvilágban akár egy majom is elboldogulna, elég, ha addig próbálják a jelenetét, ameddig nem sikerül.
Nem születtem színésznek, hiányoztak hozzá a megfelelő adottságaim: a színészi képességek, a tekintet, a tehetség, a mozdulatok. Az alkatom még meglett volna hozzá, talán túlságosan is, de egyáltalán nem rendelkeztem klasszikus értelemben jó külsővel, a „tekintetemmel” pedig még komolyabb baj volt.
A civilizációtól távoli világban az ember energiái a mindennapi betevő megszerzésére összpontosulnak. Lehet, hogy banális és idejétmúlt ez a megállípítás, mégis egy olyan fontos igazság ez, amit mi, jómódú nyugatiak gyakran elfelejtünk.
A dzsungelben kiderül, hogy mire van szükség az életben maradáshoz, és a televízió, az autó, az olívabogyó a koktélban vagy a divatos öltöny nincsen közöttük. Három év Amazóniában, és minden ilyesmi olyan mértékben veszti el a jelentőségét, hogy végül csak azt kérded magadtól csodálkozva, minek is kellettek neked az ilyesmik valaha.
Minden korban más az ideális nőtípus. Az én időmben a Sophia Lorenhez hasonló, júnói alkat volt a menő. Ma a majdnem anorexiás tévésztárok jöttek divatba, ezért a mai lányok nemcsak ezek miatt a félrevezető minták miatt küszködnek, hanem saját, uniformizálódásra való képtelenségük miatt is.
Amikor bajnok lesz valaki valamilyen sportágban, könnyen képzeli másoknál jobbnak magát, és a végén el is hiszi, amit mondanak róla.
Egy meghatározott sportág bajnoka lehet rokonszenves vagy ellenszenves, ám ha bajnok lett, az azt jelenti, hogy kiválóan teljesítette azokat az objektív feltételeket, amelyeket a sportág megkövetel.
Abban az időben, amikor én versenyeztem, jobb volt ugyan győzni, de az sem volt tragédia, ha vesztett az ember. Manapság azonban ha másodiknak érsz be, senki vagy.
A média tömeghipnózisa tehet arról, hogy egyesek tárgynak tekintik a női testet: figyelemfelkeltésre, marketingcélokra használják.
A dolgok mindig is maguktól történtek az életemben: nem hajszoltam elszánt odaadással a sportsikereket, ez pedig bosszantotta az előírásszerűen fogyókúrázó, önmegtertóztató, kifulladásig edző versenyzőket.
Mai viszonylatban ötvenméteres gyorsúszásban megütöttem ugyan a világbajnoki szintet, de száz méteren már nehézségeim lettek volna, hiszen dohányoztam és az edzéseket is hanyagoltam. Ha félreteszem azt az átkozott cigarettát, talán a világ három legjobbja között lehettem volna, de nem tehetek magamnak szemrehányást, hiszen mindig is ösztönlény voltam és részben az vagyok ma is.
Mindaddig nem érzi magát igazán olasznak az ember, ameddig el nem hagyja a hazáját, hogy nekivágjon az ismeretlennek. Ezekben a pillanatokban újjáéled a szeretet és a valahova tartozás érzése, amit csak egy mostanában igazságtalanul mellőzött kifejezéssel határozhatok meg: „hazaszeretet”.
Szerintem nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani saját magunknak, ugyanakkor igyekezzünk humorral enyhíteni a bajokat, amelyeket szinte sohasem tudunk elkerülni.
