Nem tekinthetjük zenének azt, ami csak arra szolgál, hogy ne legyen elviselhetetlen a csend.
Az embert évszázadokon át nem a pálca emelte az állat fölébe és ragadta a magasba, hanem a zene: a fegyvertelen igazság ellenállhatatlan ereje, példájának vonzása.
A zene az örökkévalóság idejében jár, mint az élet a regényekben, míg szól. De alighogy elhallgat, a botrány érzése fogja el az embert, mintha leöntötték volna hideg vízzel, vagy öltözetlenül lepték volna meg.
A zene, a nyelvhez hasonlóan, gondos időbeli koordinációt igényel.
A zene szubjektív. Nem vagy köteles szeretni mindent, amit hallasz, de ha szeretsz valamit és megmozgat, nyertél. Tehát ne engedd senkinek, hogy megmondja, mi a menő vagy a gáz, vagy mit hallgass. (…) A zene a tiéd.
A zene a nagy egyesítő. Elképesztő erő. Olyasmi, ami még az olyanokban is közös lehet, akik mindenben, de mindenben különböznek.
Nekem Michael Jackson volt a zene istene. Elhitette velem, hogy igenis lehet igazi, pozitív zenét csinálni. Örökké élni fog!
A zene más. A zenének van értelme. Aznap éjjel világos, kiismerhető zenét hallott, tele ésszel, humorral, csendes sóvárgással, energiával és reménnyel. A világot sohasem lesz képes megérteni, de ezt a zenét mindig szeretni fogja. Csak hallgatta a muzsikát, Istennel az oldalán, és tudta, hogy otthonra talált.
A zene egy igazi állandó. Ezért kapcsolódunk hozzá ilyen erős zsigeri alapon, tudod? Mert egy dal azonnal visszarepíthet egy pillanatba, egy helyre, de még egy emberhez is. Nem számít, mi más változott meg a világodban, az az egy dal ugyanaz marad, épp, mint az a pillanat.
A melódia áthelyezhető egy oktávval lejjebb vagy feljebb, mégis ugyanazt halljuk. Míg ha egyetlen hangot megváltoztatunk benne, már nem ugyanaz lesz a dallam.
A reggae a nép zenéje, a mindennapi történésekről szól, de nem egy történelmi szemszögből. Olyan dolgokról mesél, amiket nem tanítanak az iskolában.
A zene egyfajta mantra, amely megnyugtatja a lelket. Ugyanúgy szükségünk van rá, mint az ételre.
Lehet élni száztíz évig, de mindez mit ér?
Mi csak addig élünk, míg a rockzene él.
Ennyi az életünk, vagy lehetne több?
Ha hiányzunk, várj, és mi újra jövünk.
A mi korunkban a zene mindinkább arra törekszik, hogy szentimentális, vagy tragikus történeteknek kísérőjelensége legyen, s ilyenformán hovatovább egy vásári bódé kikiáltójának gyanús szerepét tölti be, aki a bódéban tulajdonképpen megbúvó sötét Semminek igyekszik hangos reklámot csinálni.
Ahol a szavak elhagynak bennünket, ott kezdődik a zene.