Sokan jönnek hozzám, mert a lemezüket
El szeretnék adni, és tudják ki a profi
Mikor dögös alapokat kell nyomatni
Ha bejön a stílus, csinálok neked nótát
De akkor ki kell nyitnod a tárcád
De nekem sok a veszteni valóm, mert semmim nincs a rap-en
Kívül, csak az utca, ahonnan a zenébe menekültem.
A nyolcadik kerületből elindultam, kitaláltam, hogy rapsztár leszek. Semmi esélyem sem volt rá. De, amit lehet, elértem zenészként és producerként. Még Majkát is nekem köszönheti az ország, nélkülem nem lenne Csurran, cseppen. Köszönje meg, akinek nagyon tetszik. A lényeg, hogy feljutottam a csúcsok csúcsára, az összes szakmai díjat elnyertem, eladtam több mint félmillió hanghordozót. Együtt játszottam a Run-D.M.C-vel, Coolióval, Snoop Dogg-gal úgy, hogy a teljes magyar repertoárból engem választottak társzenekarnak.
A kultúráltan megfogalmazott negatív kritikákkal sincs semmi baj, ezekre annyit tudok válaszolni, hogy a Zene szubjektív dolog, elfogadom, ha valakinek nem tetszik az adott produkció.
Nálam a zene gyógyír, teljesen össze tud rendezni bármilyen nehéz helyzetben.
Először dobos szerettem volna lenni, de végül a basszusgitárnál kötöttem ki. Az első hangszerem egy NDK-gyártmányú Muzima volt 3500 forintért, ennyire telt csóró zuglói gyerekként.
Apám vett a nyolcadik születésnapomra két bakelitet: az Omega Tízezer lépését meg az Illés zenekar Illések és pofonok című albumát, ezek nagyon megtetszettek, rengeteget hallgattam őket. Aztán később, amikor elkezdtem koncertre járni, megfogott a magyar rockzene, de párhuzamosan betaláltak nálam a nagy külföldi nevek is: Deep Purple, Uriah Heep, Black Sabbath, Slade, Sweet, Mud, Suzi Quatro. Aztán jött az Electric Light Orchestra, a Pink Floyd, a Genesis, a Queen, a Beatles, és még órákig sorolhatnám. Az első nagy hatású rockdal számomra a T. Rex-től a Children of the Revolution volt, a mai napig Marc Bolan-fan vagyok, gyűjtöm a ritkaságokat tőle.
Soha nem ülök le úgy, hogy „na, gyerünk, most meg kell írnom az új lemez szövegeit”, ebből semmi jó nem származna. Ennek spontán kell jönnie. Ezért van, hogy amikor megkérdezik, valamelyik szövegem hogyan született, nem nagyon tudok mit felelni. Ezek csak úgy jönnek, és én borzasztóan hálás vagyok ezért.
Hányan mondták hogy ez szar
És hogy hagyjam abba
De most mégis az én zeném szól a hangfaladba
Hiszek magamban és nem állok le
A zene a szerelmem és soha nem válunk el
Szeretek filmzenéket írni mivel ez hihetetlen szabadságot ad. Tudod, nem kell írnom a szokásos verse – kórus – verse – kórus szerkezetű dolgokat. Nem kell tartanom magamat a popzene zsarnoki szabályaihoz. Tudom változtatni a stílusomat – egy éven belül tudok írni zenét a Kung Fu Pandához és a Batman: The Dark Knight-hoz. Rock and roll gyökereim vannak és tudom hogy mit keresek. Szükségem van egy hook-ra (egy dal legjellegzetesebb felismerhető része), szükségem van egy jó kórusra, egy jó dalra és jó technikai produkcióra. Az Inception a leginkább magam által készített filmzene amit valaha készítettem. Nagyon hasonlít ahhoz, mintha egy lemezt készítenék, azzal a különbséggel hogy 5.1-ben dolgozom. Nagyon nehezemre esik a saját filmzenéimet hallgatni mivel ki nem állhatom a sztereót – ha nem vagyok a csodás surround hangszóróim közelében, akkor úgy érzem mintha a fél világtól megfoszottak volna. A másik ok amiért szeretek filmeket készíteni az a vizuális információ. “Das Auge hoert mit”, azaz a “szemek is hallgatnak”. Ha látod is a cselekményt ez eléggé különbözik attól ha csak hallgatod, és nagyszerű hogy a képi világ összekapcsolódik a zenével – kiegészíti a zenét.
A fő szintetizátorom az Urs Heckmann által készített Zebra 2 és a Dark Zebra (Zebra Hanz Zimmer, HZ – szerk. megjegyzése: ez a Hans Zimmer részére készített egyéni verzió a u-he Diva filterekkel), de néhány hardvert is használok, főleg öreg Moog-okat MIDI interfészeken keresztül. Van egy saját házon belül készített samplerem is. Mark Wherry készítette és a legmodernebb abban amit a mai technológia lehetőségek megengednek. A saját hangmintatárunkat fejlesztjük és ez a project örökké tartani fog, folyamatosan adunk hozzá újabb és újabb tartalmat. A probléma a hangmintákkal az, hogy előbb-utóbb unalmassá válnak. Sajnos minden alkalommal amikor ugyanazt a billentyűt nyomod le akkor ugyanaz a hang szólal meg. Sosem értettem, hogy az emberek miért nem készítik el a saját hangmintatárukat, ez nem olyan nehéz dolog: egy kis időt vesz igénybe és néhány barátot, akik nagyszerűen játszanak a hangszereiken és kell még egy helyiség ahol mindez rögzíthető. Sokkal jobb, mivel egyedileg készül, csak a tiéd.
Minden film egy bonyolult szituációból indul ki. Ez nem egy olyan munka amit előbb-utóbb megtanulsz és jó leszel benne csak mert sokszor végzed el ugyanazt. Ugyanis őszintén szólva mindenki azt kéri tőlem, hogy valami újat és szokatlant, váratlant alkossak. Ráadásul mindig a semmiből kell elkezdenem és a munka lényegében ez: találd fel magad újra és újra miközben lehetőleg egy kicsit haladd is meg a korszellemet. Egy filmzeneszerző problémái óriásiak (nevet) – minden egyes nap egy nagy dilemma!
Németországban, egy kis faluban nőttem fel. Az otthonunkhoz közel volt egy középkori torony, melyet egy idős orgonista átalakított házzá, benne egy 2500 sípos barokk orgonával. A család barátja volt, és én gyakran (öt éves voltam akkoriban) mentem át és felejtettem ott magamat zenélés közben, abban a figyelemre méltó házban. A lábaim még le sem értek a pedálokig, de elevenen emlékszem a győzelem ízére, amikor végre elég hosszúra nőtt a lábam, hogy elérjem a basszus-pedálokat – az egész ház beleremegett a padlótól, a padlásig! Ami a szüleimnek csupán a gyermekük borzalmas zenéje volt, az a barátunknak igazi zene volt füleinek. A végletekig bátorított és ez nagy hatással volt arra, hogy zenész legyek.
Minden új film esetében egyfajta őrült hajszát folytatok a hangok után – a hangokért, mintákért, melyekért képes vagyok napokat a laboratóriumomban tölteni, hogy végül a filmek színes hangkavalkádjává válhassanak.
A templomi orgonák évszázadok óta fejlődtek, és mind a mai napig példaképp állnak előttünk, a fáradhatatlan tudományos találékonyságunknak és a technikai újításoknak köszönhetően. A 17. századra az orgonasíp volt a legkomplexebb emberi kéz alkotta szerkezet. Egészen, a telefon feltalálásáig megillette ez a hírnév. Egy hatalmas, eszméletlen, szédületesen összetett útvesztője sípoknak, emelőkaroknak, manuáloknak, regisztereknek és pedáloknak, melyek körül veszik az orgonistát. A levegőnek hatalmas ereje van, melyet az orgona óriási sípok százain keresztül fújtat keresztül. Néha mély és erőteljes hangokat hoz létre, melyek olyan érzést keltenek benned, mintha ököllel jól gyomorszájon ütöttek volna, máskor pedig, a hangzása oly’ gyönyörű és törékeny, mintha egy gyermek kórus szólna. Ez volt a tökéletes metafórikus hangszer a Csillagok között filmzenéjéhez!
Emlékszem, 2020-ban, Beethoven születésének 250. évfordulóján a mesterséges intelligencia segítségével megalkották Beethoven 10. szimfóniájának két tételét. A bemutató előtt sajtóbeszélgetést rendeztek, amelynek az egyik legfontosabb kérdése az volt, hogy igaz-e, hogy ezentúl nem lesz szükség zeneszerzőre? Nos, a kérdés ugyan jó, de ha a komponista oldaláról akarjuk megválaszolni, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy ő szeret zenét szerezni, hogy nem pusztán, vagy nem mindig azért komponál, mert felkérést kapott rá, hanem mert örömét leli benne.
Amikor gyerek voltam, azt mondták nekem, hogy a rock and roll nem zene és nem művészet. A Queen volt a bizonyíték számomra, hogy ezek az emberek tévednek – ők jelentettek nekem mindent.
A Saint-Sauveurben Poncet, a régi karmester helyére egy hülye pap került; ő orgonál, hamisan játszik. Annyira, hogy már nem is tudok eljárni misére, mert valóságos fájdalmat okoz, amit a zenével művel. Azt hiszem, hogyha az ember katolikus akar lenni, le kell mondani minden jóérzékről, és csak az érdekre szabad nézni.
Az emberek azt mondják, hogy mindig tablettákról és összeomlásokról énekelek, ezért biztosan függő vagyok – ez nevetséges. Vannak olyan szűklátókörű emberek, akik nem ismerik el maguknak, hogy ez tényleg megtörténik más emberekkel is a popsztárokon kívül.
Ahogy az öltözőből lesétálsz a színpad felé, egy kicsit elkezdesz bizseregni. És hallod a közönség reakcióját, amikor a zene elindul. Aztán közvetlenül a kezdés előtt, amikor a zene már nagyon bemelegít, akkor még jobban felpörögsz. (…) Kisétálok az üres színpadra; nagyon magabiztos vagyok. Ez a hivatásom. Már annyiszor csináltam. Egyáltalán nem vagyok ideges, amikor felmegyek. Nagyon kényelmes és otthonos érzés. De azért vannak bizonyos érzések, amiket az ember átél, tudod: Jézusom, az a sok ember! Néha látok néhány üres helyet, és azt mondod: Ó, Istenem, hány üres hely van? És vicces dolgok jutnak az ember eszébe – csak butaságok –, és nem szabad ezekre gondolni, mert amint elkezdesz gondolkodni, hogy remélem, hogy a heves esőzések, amik Londonban voltak, nem tömítik el az ereszcsatornákat (nevet), és a tető megint beázik. (Nevet) Bármi eszedbe juthat, de ki kell dobnod onnét, mert csak arra kell koncentrálnod, amit csinálsz.