A zene az emberi elme öröme: számolás a számolás tudata nélkül.
A lelked a dallam, a tested a ritmus, az elme az rím, ez zenebuddhizmus.
Anyám mindig azt mondta, a zongorajátékommal fogok majd férjet magamnak.
Azt hiszem, az ember szeretheti a zenét és az olvasást olyan mértékig, hogy megfelelő megfontolás után úgy dönt, hogy bevételeinek és életenergiáinak jelentős részét ezekbe fekteti.
Fontos tény: rockkoncerteken nincs taps. Szinte szentségtörés volna tapsolni, így jelezni a kritikai különbséget a között, aki játszik és a között, aki hallgatja; ide nem azért jön az ember, hogy értékeljen és ítélkezzék, hanem hogy átadja magát a zenének, együtt kiabáljon a zenészekkel, eggyé olvadjon velük; itt azonosulást keres az ember, nem élvezetet; az érzelmek túláradását keresi, nem a boldogságot.
Bachnál a szövegnek nemcsak a teste, hanem a lelke is kifejeződik a hangokban.
Egy nap Beckham megkért minket, hogy hallgassuk a ő playlistjét az öltözőben…Laza angol rockbandákra vagy valami hip-hopra számítottunk, de a lista tele volt Justin Bieber meg Selena Gomez számokkal. Megnyugtató érzés, hogy még David Beckhamnek sincs mindenben jó ízlése.
A zene elementáris jelenség. Olyasmi, mint a tenger. Imádom nézni. De ha valaki odajön, és meg akarja magyarázni a tengert, akkor dühbe jövök. Tudja, miért nem jártam össze soha szakmabeliekkel? Mert ha a maga férje azt mondta nekem előadás után: „Nézd, Viktorkám, én nem sokat értek hozzá, de nekem tetszett az éneklésed” – akkor az nekem többet ért, mint egy egész oldalas kritika.
Gyerekkoromban minden nap néztem a Behind The Musicot, és sokat gondolkodtam, mitől romlottak el a dolgok jól menő zenekaroknál. Arra jöttem rá, hogy amikor elveszítették a képességüket az önreflexióra, akkor indultak meg lefelé.
Olyan előadó szeretnék lenni, aki az albumokra fektetni a hangsúlyt, és nem pedig a kislemezekre. Szerintem nem sok ilyen előadó van, de én szeretem, mikor egy album kész munkának hangzik. Az album egy lehetőség az előadók számára, hogy a legnagyobb terjedelmű alkotást készítsék el, amit csak lehetséges, és ne csak egy halom számot egy playlistben.
Én csak gondoltam egyet, és egy dalt akartam csinálni, aztán folytattam a dalszerzést. Soha nem mondtam, hogy: ’Hé, figyeljetek az életemre!’ Minden barátom tudja, hogy semmit sem akarok látni a negatív fecsegésből. Amikor az emberek valami gonoszat küldenek nekem, az fáj a lelkemnek.
Nagyon vizuális ember vagyok, és a zenei videók mindig is a kedvenc művészeti formámnak számítottak, gyerekkorom óta. A kezdetektől fogva szinte az összes klipem a saját ötleteim alapján készült. Csak akkor még nem tudtam, hogy akár én is rendezhetem őket. Nehéz lefordítani egy ötletet, ami a fejedben van – úgy, hogy valaki más is megértse –, és aztán életre kelteni. Néha magadnak kell megcsinálnod, még ha nehéz is.
Tudtam énekelni, de nem éreztem úgy, hogy ez lenne az igazi erősségem. Ugyan a pörgősebb rock and roll és a forró hangulatú rhythm and blues fanatikus rajongója vagyok, de a színházban inkább a komolyabb szerepet kerestem. Ide nekem a klasszikusokkal.
Azért a legfontosabb a zenei nevelés, mivel a ritmus és összhang merül alá leginkább a lélek mélyébe, és a legerősebben ragadja meg azt.
Már gyerekkorom óta arról álmodoztam, hogy zenész leszek. Ezek az álmok számos formát öltöttek: néha Little Richard voltam, néha Jerry Lee Lewis, néha Ray Charles.
Hatvan évvel később nehéz elmagyarázni, milyen forradalminak és döbbenetesnek tűnt a rock and roll. Nem csupán a zene: az egész kultúra, amit reprezentált, a ruhák, a filmek és a viselkedés. Mintha ez lett volna az első dolog, amit a tinédzserek igazán a magukénak érezhettek, kizárólag minket céloztak vele, ez különböztetett meg minket a szüleinktől, ennek köszönhetően éreztük úgy, hogy elérhetünk valamit.
Frontember akartam lenni, de beszorultam a zongora mögé. Nem tudtam körbejárkálni, mint Mick Jagger, vagy szétverni a hangszeremet, ahogy Jimi Hendrix vagy Pete Townshend tette: egy későbbi, keserű élmény megtanított rá, hogy ha az ember elragadtatja magát, és megpróbálja összezúzni a zongoráját úgy, hogy lelöki a színpadról, nem a rock törvénytelen isteneként fog festeni, inkább úgy, mint egy költöztető, akinek rossz napja van.