Isten egyik legszebb és legcsodásabb adománya a muzsika, melynek a Sátán dühös ellensége, mert a muzsika sok rossz gondolatot és kísértést elűz, azért az ördög őt nem állhatja.
Mindenki tudja – és Fletch (Andy Fletcher) lenne az első, aki ezt kimondja –, hogy ha őszinték vagyunk, ő valójában nem vett részt a Depeche Mode zenei munkásságában, harminc éven keresztül egyetlen albumon sem játszott el egyetlen hangot sem, mégis, nagyon fontos szerepe volt a stúdióban is, ha nem is zeneileg.
Miért kevésbé közvetlen Bach zenéje, mint – mondjuk – Brahmsé vagy Csajkovszkijé? Talán a fő ok az, hogy zenéje nem nyilvánvalóan drámai. Olyannyira elkényeztettek bennünket a Bach után írt zeneművekkel, melyek alapvetően drámai természetűek, hogy már drámát várunk mindenfajta zenétől, és csalódunk és unatkozunk, ha ezt nélkülöznünk kell.
Úgy érzem, meg kell védenem a dzsesszt azokkal szemben, akik alacsonyrendűnek tartják. Ami azt illeti, minden zene „alacsony” származású, mivel a népzenéből is sarjad, ez pedig szükségszerűen mindig földszagú. Végül is Haydn menüettjei csupán egyszerű rusztikus német népi táncok kifinomult változatai, akárcsak a beethoveni scherzók. Egy Verdi-operaária is igen gyakran visszavezethető a legegyszerűbb nápolyi halászokhoz. Emellett a zene s különösen a zenészek körül mindig ott lebegett a lenézés bizonyos árnyéka.
Lehetséges, hogy egy év múlva, vagy esetleg már akkor, amikor ezek a szavak nyomtatásban megjelennek, nem állítom ugyanezt, de ebben a pillanatban, 1966. június 21-én, így érzem. A popzene tetszik az egyetlen területnek, ahol rendületlen maradt az életerő, az invenció öröme, a friss levegő érzeté. Minden más – az elektronikus zene, szerializmus, aleatorikus zene – hirtelen elavultnak látszik, belőlük máris az akadémizmus dohos szaga árad. Úgy tetszik, még a dzsessz is sajnálatosan megrekedt. A tonális zene is bizonytalan állapotban van, téli álmát alussza.
Fanatikus zenerajongó vagyok. Életem egyetlen napja sem múlhat el a zene hallgatása, játszása, tanulmányozása vagy a róla való gondolkodás nélkül. És mindezt nem hivatásos muzsikusként teszem. Rajongó vagyok, a zenekedvelők táborának egyik elkötelezett tagja.
Az Eroica szimfóniáról több szót hordtak össze, mint amennyi hangjegyből áll; és úgy hiszem, ha valaki ennek pontosan utánaszámolna, elképesztő eredményre jutna. És mégis, vajon sikerült-e bárkinek is „megmagyarázni” az Eroicát? Egyáltalán visszaadható-e merő prózában az a csoda, ahogy a hangok követik egymást vagy együtt hangzanak, olyan érzést keltve, hogy mindez így és csakis így lehetséges? Természetesen nem. Bármennyire is racionalistának valljuk magunkat, e rejtélyes terület határán megtorpanunk. Egyáltalában nem túlzunk, amikor rejtélyességet vagy varázst emlegetünk: egyetlen művészetrajongó sem lehet „agnosztikus”, amikor döntésre kerül a sor. Aki szereti a zenét, annak, bárhogyan csűrjük-csavarjuk is, bizonyos értelemben hívőnek – művészethívőnek – kell lennie.
Nincs határa azoknak a különböző érzelmeknek, amelyeket a zene sugall. Egyik-másik annyira sajátos, hogy szavakkal le sem írható. Néha nevén nevezhetjük azt, amit érzünk – ilyen pl. az öröm, szomorúság, szerelem, gyűlölet vagy lelki békesség. De vannak más érzések, melyek oly mélyek és különlegesek, hogy nincs is rájuk szavunk, és éppen ez az a terület, ahol a zene bámulatos. Megnevezi számunkra az érzelmeket, csak éppen hangokban szavak helyett. Mindez a zene mozgásmódjában rejlik. Sohasem szabad felednünk, hogy a zene mozgás, mindig valamerre tart. Ez a mozgás többet mond el saját érzelmeinkről, mint szavak milliói.
A zeneszerzők még mindig birkóznak azzal a több mint félévszázados problémával, amivel Schoenberg és mások szembenéztek: mit lehet tenni a Trisztán után?
Számomra két dolog fontos: hogy az előadásokon a darabok lelkét, atmoszféráját igyekezzem megragadni; és hogy tanítsak, magyarázzak. Talán sokkal inkább tanár vagyok, mint bármi más. Mindaz, amit teszek: kísérlet, hogy érzéseimet, gondolataimat a zenéről másokkal közöljem. Ennek az „átadásnak” mindig szükségét érzem. Sohasem akarom felhígítani mondandómat: arról beszélek, amit érzek és gondolok egy adott zeneművel kapcsolatban, még akkor is, ha a gondolatmenet esetleg mélyebb filozófiai problémákhoz vezet.
Ha a vallás az az erő, amely embert emberrel összeköt, a vallástalanság pedig az, amely elválasztja őket, csak azt mondhatom, hogy hazám vallását a zenében találtam meg, vallástalanságát pedig templomaiban és szalonjaiban.
Zeneakadémiai élményeim közül hegedűóráimat idézném fel, ahol egy-egy hegedűórán csak úgy ömlött a zene, ömlött az emberség. Nekünk is hozzá kellett szólni, megtanultunk tanítani, problémákat észrevenni.
Imádok a színpadon állni és énekelni. Imádom azt az érzést, amikor bármilyen kicsi és félénk vagyok, kitöltöm a teret, több ezer ember eggyé válik és 90 percre megfeledkezik minden bajáról. Bármilyen elcsépelten is hangzik: ez a legcsodálatosabb dolog az életben: az embereket boldoggá tenni.
Az éneklés születési adottság, vagy a torkodban van, vagy nincs.
A zene gyógyítja a sebeket, amiket az orvosság sosem.
Szóval azután, hogy elsajátítottam az olyan dalokat mint a Louie Louie a Wild Thing és a My Best Friend’s Girl, rájöttem, hogy csak akkor lesz belőlem híres rocksztár, ha megírom a saját dalaimat és nem mások dalaira pazarlom az időmet, hiszen ha túl sokáig tanulmányozod mások zenéjét, az megakadályozhatja saját stílusod kialakulását. Valaki egyszer azt mondta, hogy szerte a világon vannak olyan gitártanfolyamok, amelyek elvégzésével csillogószemű, tábortűz mellé való slágereket gitározó zenegép válik bárkiből.
Úgy mondják, hogy egy művésznek állandó tragédiára van szüksége, hogy teljes mértékben ki tudja magát fejezni a műveiben, de én nem vagyok művész, és még ha azt is mondom egy dalban, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy az az ember én vagyok, de azt sem jelenti, hogy csak egy történetet mesélek el. Azt jelenti amit vagy akit akartok, mivel mindenkinek megvan a saját meghatározása bizonyos szavakra és amikor a zene a kontextus, akkor nem lehet arra számítani, hogy a szavaknak ugyanaz lesz a jelentése, mint a hétköznapi beszédben, vagy a szótárakban, mivel én művészetnek tartom a zenét, és amikor azt mondom „ez a dal egy művészeti alkotás”, nem úgy értem, mint például egy festmény esetében, mivel szerintem a vizuális művészet közel sem olyan szent, mint a rögzített vagy hallgató kommunikáció, de az is művészet. Úgy érzem, ez a társadalom elvesztette az érzékét, hogy megítélje, mi a művészet. A művészet bizonyos dolgok kifejezése. Ehhez a kifejezéshez pedig 100 százalékos szabadságra van szükség. És komolyan ba**akodnak a rendelkezésünkre álló szabadsággal, amellyel kifejezhetjük a művészetünket. Basszus… ennek a szónak is legalább annyi mellékjelentése van, mint a művészetnek és én már jócskán túl vagyok azon a ponton, amikor lazán le tudnék ülni és panaszkodni erről a problémáról a kontrollmániás jobboldaliaknak, akik a fő felelősök azért, hogy megsemmisítették a művészetet.