313 idézet
Tudtam énekelni, de nem éreztem úgy, hogy ez lenne az igazi erősségem. Ugyan a pörgősebb rock and roll és a forró hangulatú rhythm and blues fanatikus rajongója vagyok, de a színházban inkább a komolyabb szerepet kerestem. Ide nekem a klasszikusokkal.
Azért a legfontosabb a zenei nevelés, mivel a ritmus és összhang merül alá leginkább a lélek mélyébe, és a legerősebben ragadja meg azt.
Már gyerekkorom óta arról álmodoztam, hogy zenész leszek. Ezek az álmok számos formát öltöttek: néha Little Richard voltam, néha Jerry Lee Lewis, néha Ray Charles.
Hatvan évvel később nehéz elmagyarázni, milyen forradalminak és döbbenetesnek tűnt a rock and roll. Nem csupán a zene: az egész kultúra, amit reprezentált, a ruhák, a filmek és a viselkedés. Mintha ez lett volna az első dolog, amit a tinédzserek igazán a magukénak érezhettek, kizárólag minket céloztak vele, ez különböztetett meg minket a szüleinktől, ennek köszönhetően éreztük úgy, hogy elérhetünk valamit.
Frontember akartam lenni, de beszorultam a zongora mögé. Nem tudtam körbejárkálni, mint Mick Jagger, vagy szétverni a hangszeremet, ahogy Jimi Hendrix vagy Pete Townshend tette: egy későbbi, keserű élmény megtanított rá, hogy ha az ember elragadtatja magát, és megpróbálja összezúzni a zongoráját úgy, hogy lelöki a színpadról, nem a rock törvénytelen isteneként fog festeni, inkább úgy, mint egy költöztető, akinek rossz napja van.
Nekem egyrészt – és ezt minden álszentség nélkül mondom –, mivel megettem a kenyerem javát, már semmiféle szereplési vágyam nincsen. Sehol. Semmilyen módon, se a közmédiában, se másutt. Egyetlen egy szereplési vágyam van: játszani a közönségnek, zenélni.
Az internet megjelenése óta rendkívül tág lett a zenei paletta, kiadóra sem kell várni ahhoz, hogy valakiből sztár legyen. Méghozzá iszonyatosan nagy sztár, mint Billie Eilish, aki kifejezetten az interneten csinálta meg magát. Vagy itthon Azahriah, aki nagyon ügyes gyerek, marha jó hanggal.
A Depeche Mode esetében mindig a Condemnation ugrik be a Songs of Faith and Devotionről, csak mert igazi fordulópont volt számomra. (…) Abban a dalban találtam meg a saját hangomat.
válaszolta 2015-ben a Guardian azon kérdésre, hogy melyik a legjobb dal, amit valaha rögzített
Nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy a zenénk mennyire megérinti az embereket. Látjuk a koncerteken, és érezzük a színpadon. De azt hiszem, ez a dolog még mindig megvan Martin és köztem. Még mindig két ember vagyunk, akiket összehoz a zene, ugyanakkor mindig is nagyon önállóak voltunk – zeneileg is. De többek közt ez teszi érdekessé a Depeche Mode-ot. A kettőnk közti rivalizálás, azt hiszem.
– mondta kettejük munkakapcsolatáról egy 2015-ös interjúban
Nos, azt hiszem, hogy a színpadi léthez muszáj, hogy bizonyos értelemben hasadt személyiséged legyen. Ma már ez nem kérdés számomra, egyszerűen ez van. Nekem megadatott a lehetőség, hogy a valóságban is megéljem azt a fantáziát, aminek olyan sokan szeretnének a részesei lenni. És ez borzasztó szórakoztató. De veszélyes is tud lenni, ez is része a színpadi létnek. Az ember folyamatosan pengeélen táncol, és próbál két világ határán egyensúlyozni. Én magam nagyon sokszor elvesztem ebben, és néha nagyon nehéz volt kikaparni magam a gödörből. A legutolsó turné után megint ugyanezen a helyen találtam magam, és nagyon nehezen találtam meg a kiutat abból, aki akkor vagyok, amikor a színpadon állok a zenekarral.
A rock ’n’ rollban összefolyik a ritmus, a szerelem, a sz*x meg az álmok. Nem kell fiatalnak lenni ahhoz, hogy az ember kedvelje a rock ’n’ rollt, de ez egy fiatalos álom arról, hogy az ember habzsolja a szabadságot.
Mindig arról álmodoztam, hogy egy dzsessz-zenekarban vagy egy kvartettben fogok ülni. Nagyszerű érzés, ha az ember jól ért valamihez.
Van, aki azt mondja, nem érti a zenét, de a legtöbb ember az érzelmeivel éli meg, és tudják, hogy a zene elvont, nem feltétlenül ésszel kell felfogni, nem kell rögtön szavakkal értelmezni, csak hallgatni. A film nagyon is hasonlít a zenéhez. Lehet nagyon absztrakt, de az emberek érteni szeretnék, értelmet akarnak neki adni, amit szavakkal ki tudnak fejezni. És amikor ez nem megy, csalódottak.
Mindig azt hittem, hogy az opera csak dagadt emberek kiba**ott rikácsolása.
A reggae egyfajta „három az egyben” zene: boldog ritmus, szomorú hangzás és jóféle rezgés.
Sose akartam a hiphop királya lenni. Egyáltalán ki a fa**om a hiphop királya? Létezik ilyen?
