Barsi Ernő

Barsi Ernő

1920. június 28. - 2013. augusztus 8.

magyar néprajzkutató, zenepedagógus, zenetörténész, hegedűművész, főiskolai tanár

Barsi Ernő magyar néprajzkutató, zenepedagógus, zenetörténész és református lelkész volt, aki egész életében a magyar népzene és néphagyomány megőrzésén, valamint továbbadásán dolgozott. Munkásságában a népi kultúra szeretete, a tanítás felelőssége, az emberi tisztesség és a közösséghez tartozás értéke fonódott össze, példát mutatva arra, hogyan válhat a tudás és a hagyomány a következő nemzedékek örökségévé.

Őriznünk kell hagyományainkat! Kodály azt is mondotta, hogy a magyarság olyan, mint a kultúra. Nem lehet örökölni. Azt mindenkinek meg kell szereznie. Vagyont, pénzt, anyagi javakat örökölhetünk, de kultúrát, magyarságot nem. Legfeljebb bizonyos hajlamot hozzá. S előfordulhat, hogy a kevesebb hajlamú a maga szorgalmával többet szerez meg belőle, a több hajlamú meg akár el is veszítheti.

A zeneművek ismertetéséről azt tartom, hogy nem magyarázni kell a műveket a közönségnek, hanem szavainkkal olyan hangulatot kell teremteni bennük, melyben a zene megtalálja az utat a szívünkhöz.

A tanulmányaim során olvasottak alapján azt mondhatom, hogy vannak kezdeményezések a civil szférából is a hagyományok újjáélesztésére, az iskola azonban még mindig a rangsor elején van a hagyományok átadásának színterei sorában!

Először csak vallásos, irodalmi estéken kezdtem el népdalokat tanítani, aztán jöttek a tizenéves fiatalok, hogy nekik is tanítsam meg ezeket a népdalokat. Aztán kánonokat is tanítottam, rávezetve őket a többszólamúság szépségére. Hamarosan vegyes karom lett, amivel aztán már hangversenyeket is tartottam.

Kik csinálják a szokásokat? Az emberek! Hát akkor az embereken múlik, hogy meghalnak vagy tovább élnek a hagyományok! Tovább kell adni, tovább éltetni a hagyományokat, megmutatva a régi paraszti élet szépségeit, megmutatva a hátteret.

Véleményem szerint azért nem szeretik a mai gyerekek a népszokásokat, mert nem ismerik azokat. Idegen nekik ez az egész világ, nem ismerik a szavakat, kifejezéseket. Tehát az anyanyelvi fejlesztésben is óriási szerepe van a néphagyományok, népszokások ismeretének. Ha látja, megismeri, megérti, hogy mi van benne, lehetetlen, hogy ne szeresse. És ha még meg is játssza, övé a szokás!

1959-ben a győri tanítóképzőbe hívtak. Jó világ volt, hiszen rögtön első évben vonós zenekart szervezhettem, néprajzi szakkört indíthattam. Ennek a szakkörnek köszönhetem azt a mérhetetlen tudást, amivel rendelkezem. Hiszen tanítványaim érdeklődési köre olyan szerteágazó volt, hogy tanítva tanultam. Meggyőződésem, hogy a kultúrát csak aktívan lehet elsajátítani, a passzív hallgatás, az semmi. Időmet sosem sajnáltam arra, hogy tanítványaimmal ne csak az órán találkozzam, hanem segítsek nekik népdalt gyűjteni, kutatni.

Zeneakadémiai élményeim közül hegedűóráimat idézném fel, ahol egy-egy hegedűórán csak úgy ömlött a zene, ömlött az emberség. Nekünk is hozzá kellett szólni, megtanultunk tanítani, problémákat észrevenni.