Gyerekkorában az ember egyfelől azt hiszi, hogy örökké él, másfelől pedig, hogy meg lehet változtatni a világot.
A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.
Könnyebb az élet, ha tudomásul vesszük, hogy nincs rend. Ha olyan világban élünk, amelyben egész tejutak csapnak össze, vagy robbannak fel, semmi jogunk felháborodni apró rendellenességeken: ha a nap a tejútnak olyan ködös részén úszik át, hogy százezer évig tart a jégkorszak, vagy ha egy őrült kárpitossegéd lemészároltat egypár millió embert.
A világ szerencsére színes, az emberek milliófélék, s emberi kvalitásunkat az határozza meg, hogy mennyi felelősséget vállalunk egy jobb, élhetőbb, toleránsabb és szeretetteljesebb univerzum létrehozásában.
Bár a világ tele van szenvedéssel, a szenvedéssel való megküzdés lehetőségeivel is tele van.
Ahogyan ez a kő nem fog kenyérré változni, ugyanúgy nem változik meg a világ sem! Marad, ami volt: a harag, a keserűség, a paráznaság, a kapzsiság és az indulatok világa!
A világ nem egy véges folyamat, amely kezdődik és egyszer befejeződik, hanem végtelen változások végtelen sora, folyama. És miért lenne az emberi létezés kivétel ebből a folyamatból, a változások sorából?
Ha mindenki tisztára seperné a maga portáját, az egész világ tiszta lenne.
A világ minden létezőjének, jelenségének megvan a maga természetes létezési ciklusa. Keletkezik, megszületik, van, azaz él, és elmúlik. Ez igaz az egészekre és igaz a részekre is. Miért éppen az emberiség lenne kivétel?
A világnak nem számít a boldogságunk, sem a halálunk.
Nem számít, milyen ellenségesnek tűnik a világ, egy szerető család a biztonság, a védelem és a gondoskodás fészke marad.
A világ egy nagy, összefüggő, együttműködő hálózat. Ha nem értjük meg, hogyan működtethető ez a hálózat, akkor menthetetlenül el fogunk tűnni a történelem süllyesztőjében. Ha viszont megértjük, és meg tudjuk erősíteni magunkban humanizmust és az együttműködési készséget, akkor fennmaradhat a kultúránk.
Szeretjük a világot igazságosnak látni, erre tanítanak bennünket gyerekkorunktól a mesék, ezért lélegzünk fel a happy endnél. „Ki mint vet, úgy arat!”, „Mindenki saját szerencséjének kovácsa!” – tanítják a közmondások, tehát, ha valaki pórul jár, nyilván maga tehet róla, menti fel magát a többség. Az emberek nem gonoszak; nem szívesen nézik mások szenvedéseit. Csak különbözőképpen próbálnak könnyíteni lelkiismeretükön: van, aki segítséggel, és van, aki gyűlölködéssel.
Én képtelen vagyok a világot leegyszerűsítve, két dimenzióban látni; jobboldalra és baloldalra osztani, mikor tudjuk, hogy a világnak kiterjedése van térben és időben is.
Gazdaság meg politika?! Miket beszélsz! A világot az érzelmek és a mítoszok irányítják. Az hat az emberekre.
Ebben a felfordult világban lassan már az sem lenne meglepő, ha egy hajnalon a nap is föllázadna, és úgy döntene, nem jön föl az égre.
Valójában szomorú tény, hogy világunk és az élet kérlelhetetlen ellentétekből áll: nappal és éjszaka, boldogulás és szenvedés, születés és halál, jó és rossz. Még csak biztosak sem vagyunk, hogy az egyik felér a másikkal, a jó a rosszal vagy az öröm a fájdalommal. Élet és világ: csatatér, mindig is így volt, nem is lesz másképp, ha pedig volna, hamarosan vége lenne a létnek. Kiegyenlített állapot sehol sem létezik.