Emlékszem anno a gyermekkora,
mikor anyáink imáját még századszorra
sem hallottuk meg, mert a barátság szent,
és nem érdekelt, melyik bőrszín a trend.
Mikor valaki bántott, akkor összefogtunk.
Mi mások voltunk, mégis összeszoktunk.
Most egymásra vagyunk mégis idegesek,
pedig egy nép vagyunk, és nem idegenek.

Sötét a hely, sötétek a gondolatok.
Nincs zaj, csak a pillanatok,
Amiket úgy élünk meg, mintha vége lenne,
Pedig most kezdődik az élet. De van-e értelme?

Az emberek alapbeállítottsága az, hogy mindenképp állni kell valahova. Miért kéne? Engem nem érdekel. Megvan mindenről a véleményem, de nem akarok mindig beszélni róla.

Magamnak akarok megfelelni, abból soha nincs baj. Azért vagyok ott, ahol, mert soha nem akartam másoknak megfelelni.

Párkapcsolati szinten sokkal inkább meg lehet beszélni bármit, mint a társadalom szintjén. A demokráciával ugyanis az a gond, hogy minden idióta beleszólhat mindenbe.

Csak Isten dönthet arról, hidd el, mikor, mennyit élj.
Ha százszor kérded őt, és százszor nem felel,
ő látja még, hogy jó vagy rossz vagy. Kapsz, mit érdemelsz.

Nem a szabadelvű kapcsolati modell működik jól, hanem amikor van egy domináns egyed, aki megmondja a tutit, a másik meg megy utána. Szerintem az egész világ így működik.