A világ olyan, akár egy menet a a vidámparkban a hullámvasúton. És amikor felszálltok rá, azt hiszitek, hogy mindez valóság, mert az elménk ilyen hatalmas. Egyszer feldob, aztán aláejt minket, aztán meg körbe-körbe jár.
Senkinek egy pillanatot sem kell várnia ahhoz, hogy elkezdje jobbá tenni a világot!
Könnyebb az élet, ha tudomásul vesszük, hogy nincs rend. Ha olyan világban élünk, amelyben egész tejutak csapnak össze, vagy robbannak fel, semmi jogunk felháborodni apró rendellenességeken: ha a nap a tejútnak olyan ködös részén úszik át, hogy százezer évig tart a jégkorszak, vagy ha egy őrült kárpitossegéd lemészároltat egypár millió embert.
A világ szerencsére színes, az emberek milliófélék, s emberi kvalitásunkat az határozza meg, hogy mennyi felelősséget vállalunk egy jobb, élhetőbb, toleránsabb és szeretetteljesebb univerzum létrehozásában.
Ahogyan ez a kő nem fog kenyérré változni, ugyanúgy nem változik meg a világ sem! Marad, ami volt: a harag, a keserűség, a paráznaság, a kapzsiság és az indulatok világa!
A világ nem egy véges folyamat, amely kezdődik és egyszer befejeződik, hanem végtelen változások végtelen sora, folyama. És miért lenne az emberi létezés kivétel ebből a folyamatból, a változások sorából?
A világ egy nagy, összefüggő, együttműködő hálózat. Ha nem értjük meg, hogyan működtethető ez a hálózat, akkor menthetetlenül el fogunk tűnni a történelem süllyesztőjében. Ha viszont megértjük, és meg tudjuk erősíteni magunkban humanizmust és az együttműködési készséget, akkor fennmaradhat a kultúránk.
Szeretjük a világot igazságosnak látni, erre tanítanak bennünket gyerekkorunktól a mesék, ezért lélegzünk fel a happy endnél. „Ki mint vet, úgy arat!”, „Mindenki saját szerencséjének kovácsa!” – tanítják a közmondások, tehát, ha valaki pórul jár, nyilván maga tehet róla, menti fel magát a többség. Az emberek nem gonoszak; nem szívesen nézik mások szenvedéseit. Csak különbözőképpen próbálnak könnyíteni lelkiismeretükön: van, aki segítséggel, és van, aki gyűlölködéssel.









