Ebben a felfordult világban lassan már az sem lenne meglepő, ha egy hajnalon a nap is föllázadna, és úgy döntene, nem jön föl az égre.
Valójában szomorú tény, hogy világunk és az élet kérlelhetetlen ellentétekből áll: nappal és éjszaka, boldogulás és szenvedés, születés és halál, jó és rossz. Még csak biztosak sem vagyunk, hogy az egyik felér a másikkal, a jó a rosszal vagy az öröm a fájdalommal. Élet és világ: csatatér, mindig is így volt, nem is lesz másképp, ha pedig volna, hamarosan vége lenne a létnek. Kiegyenlített állapot sehol sem létezik.
Az embernek nem kell felelősséget vállalnia a világért, amelyben él.
Sajnos a bulvár sokat rontott a világon és az értékrendszeren, de még élünk egy páran abból az életérzésből, amiben felnőttünk, és amiből merítünk.
Megtanultam, hogy a világ brutális, kiszámíthatatlan, gyakran kegyetlen. A nagyszüleim nem ismerték ezt a világot, így értelmetlennek találtam olyan kérdésekkel nyugtalanítani őket, amikre úgysem tudják a választ. Amikor anyám hazajött a munkából, néha elmeséltem neki, miket láttam, hallottam, ő pedig simogatta a homlokom, hallgatott figyelmesen, megpróbálta nekem tisztázni ezeket a dolgokat… az ő hangja, a keze érintése jelentette nekem a biztonságot.
A világ változásait nem elszenvedni, hanem inkább befolyásolni érdemes.
Nemcsak az a fontos, hogyan magyarázod a világot, hanem az is, hogy mit teszel érte.














