Aki elmegy, annak könnyű. De aki itt marad! Csak ül, bámul bele a semmibe, mint egy eszelős.
Az élet nem más, mint találkozás és búcsúzkodás, és a halál ezek között a legkomolyabb, mert ott már nincs viszontlátás.
A reménytelenség idővel eltompítja a pótolhatatlan veszteség fájdalmát.
Forró betonon hasalok
Távoli hang csak a gyász
Lassan lüktet egy ér
Fellobog halkan a láz.
Sima tenyér a hátamhoz ér
Oh, csak játszik a szél
Tudom, már messze vagy rég
Bennem minden halk szavad él.
Istenem, milyen hamar itt lesz az idő, amikor többé nem látom, nem hallom a határozott, megnyugtató lépteit a házban, nem találom az asztalon a virágait! És mit értem el eddig? Álmodoztam, ringatóztam az élvezetben, ahelyett, hogy megnyertem volna, hogy harcoltam volna érte, hogy örökre magamhoz vonzottam volna! Minden eszembe jutott, amit valaha az igaz szerelemről mondott, száz finom, figyelmeztető szó, száz csendes csábítás, ígéret talán. S én kezdtem velük valamit? Semmit! Semmit!
Még annyi mindent mondhatnék neked,
mégis évek óta írok egy levelet.
Csak egyetlen sornyi hazugság – röviden:
„Már megtanultam élni nélküled.”
A hírnév elmúlik, azután isten veled, nincs több hírnév. Elmúlik. Mindig is tudtam, hogy csapodár, így hát jó, hogy ezt is megtapasztalhattam legalább, de nem ebben élek.
Ha beszélünk a veszteségről, segítünk abban, hogy a gyász folyamata végbemenjen. Ezzel a megelőző gyógymóddal elháríthatjuk a depresszió súlyosbodását.
Meghalni valaki után, akit szerettünk, az könnyű. Tovább élni érte, és tovább örülni helyette is, az a nehéz!
Elmentél húsz éve
Megbotló, nyomasztó csendben
Sohasem és mindig
Készülve a végre
Anyám, hallasz még engem?
Megingott a világ
Zavarodott, kegyetlen-kegyelemben
Lezuhant könyökre, térdre
Hazugságot igazzá téve
Anyám, hallasz még engem?
Néha ahhoz, hogy megtartsunk valamit, nem kell feltétlenül szorítanod. Bátran nyisd szét a tenyered, és engedd el, amit addig abban őriztél, mert idővel, ami fontos, úgyis visszatér hozzád.
Mintha mindig is csak magunkkal lennénk elfoglalva, amikor olyasmit keresünk, ami elveszett. Az elveszettekkel kevesebbet foglalkozunk. Azokkal, amiket vagy akiket nem találunk. Legyen szó akár egy elhagyott, elfelejtett kulcsról, pár tagról, akik az erdő mélyén csatangolnak vagy valakiről, aki önmagában veszett el. Mi van, ha mindvégig ezt akarták? Hogy ne találjanak rájuk…
Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz.
Amikor egy ajtó bezárul előttünk, egy másik mindig ki szokott nyílni. A gond az, hogy bánatunkban gyakran túl sokáig vesztegetjük az időnket a bezárult ajtó előtt, és nem vesszük észre, melyik ajtó tárult ki és várja beléptünket.
Ha elveszítünk valakit, az maradandó. Figyelmeztet, hogy milyen fájdalmak érhetnek.
Nincs, ami csillapítaná a Trianon okozta seblázat. Ám a csonkításnál nagyobb probléma, hogy a műveltségétől megfosztott nemzet nem csupán identitását veszti el, hanem emberi tartását is, majd emberiességét, és végül: emberségét.
Esik a hó, az első hó,
s az egész udvar csupa porcukor.
Pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is gyorsan tovább vándorol,
s nyomában csak a szürke ég.
A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. (…) Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna.
Belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. (…) Tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.