Nedves az ajkam, és érett a tudományra,
az antik Tudatot fojtani céda ágyba,
győzelmes keblemen fölszárad mind a könny:
vén arcra gyermekek kacaját bűvölöm.
Éreznem kell az érintés selymét,
Nem ölel így a Földön más.
És szíve dobban, mélyében lobban
Egy ismerős pillantás.
Tizenhét másodperc. Mindössze ennyi ideig kellene összpontosítanod a vágyadra, tisztán, hittel, boldogan, várva, hogy beteljesüljön. És akkor be is fog teljesülni. Minél többször tizenhét másodpercig gondolsz rá, annál közelebb lesz hozzád. És a végén elérkezik.
Arra gondolj, hogy megvan, amire vágysz. Ne a vágyad hiányára gondolj, hanem képzeld el, hogy megvan, amire vágysz. Mert addig, amíg csak a vágyad hiányát érzékeled, amíg szüntelenül ez jár az eszedben, nem leszel boldog.
Vársz valakire. Egy Angyalra. Szeretnéd látni szemeinek csillogását, vágysz erőt meríteni mosolyából, kívánod hallani hangját. Mert… de nincs „mert”… nincs magyarázat, nem is kell. Vársz rá, szükséged van rá. Igen, vársz rá. Az Angyalra. Az Angyalra, pici szárnyakkal. De nem érkezik. És szomorú vagy… Ám történik valami. Az Angyal küld valamit. Egy pici tollacskát a szárnyaiból. És már tudod, amit eddig is éreztél: gondol rád, fontos vagy neki. És már nem vagy szomorú… a pici tollacska szárnyakat ad… neked is.
Engedj közelebb, engedd, hogy én is ott legyek,
Látni akarom, és érezni azt, amit lehet!
Égjen a tűz, engedd, hogy meglássalak,
Legyen úgy, ahogy nem szabad!
Nem látlak, csak elképzellek,
Minden éjjel másmilyennek,
De tudnod kell,
Hogy minden éjjel szép vagy.
Ez a roskatag börtön az, ami miatt leginkább szenvedek. Már túl soká tartott rabságban. Alig várom, hogy kiszabaduljak egy fényes, boldog világba, és ott maradhassak mindörökké, hogy ne csak könnyeimen át láthassam, és ne csak egy fájó szív falai mögül sóhajtozzam utána, hanem vele lehessek és benne, mindörökké.
Ezt a tervet szőttem magamban: csak viszontlátni még egyszer az arcodat, elkapni meglepett vagy színlelten örvendő pillantásodat.
Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök –
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik –
nem – én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig – vagy meghalni rögtön.
Egyáltalán nem önzés, ha normális életre vágysz.
Valamiről azt hiszed, sosem történhet meg, aztán megtörténik, és már nem vágysz semmi másra.
Nemcsak azért kívánlak, mert kívánlak,
s kívánva, nem-kívánni lenne kedvem,
de ha nem várlak is, annyira várlak,
hogy fagy és hőség váltva dúl szívemben.
E történekben énrám vár halál csak,
belehalok abba, hogy úgy kívánlak,
mert tűzzel-vérrel kívánlak, szerelmem.
A bőröm vágyó kézhez érni
a számra szomjas szájhoz érni
a szómra szomjas fülbe szólni
a vágyam vágyó ölbe hullni.
Az emberek állandóan valami boldogságot, valami érdekeset várnak, valamilyen örömről, eseményről ábrándoznak. Ezért vonzó az utazás is. Azután a szabadság, a távolság… az újszerűség, amely mindig ünnepi, fokozza az életörömöt, márpedig mind erre vágyunk, ezt keressük, minden erős érzésben.
Volt idő, hogy olvastam könyveket, és az egyikben ezt írta valaki: „olyan helyre szeretnék eljutni, ahonnan nem akarok visszatérni”. Ezt a helyet keresi mindenki. Én is.
Ha tudnék álmodni, én is rólad álmodnék. És nem szégyellném.
Álom, álom, édes álom!
Altass engem, légy halálom!
Hadd álmodjam Helviláról,
Szép szeméről, szép karjáról,
S ékes arca hajnaláról.