Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök –
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik –
nem – én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig – vagy meghalni rögtön.

Egy hölgyet láttam a mezőn
szépnél szebbet, tündérleányt,
a haja hosszú, a lába hab,
és szeme láng.

Még jobban szeretlek azért, mert azt hiszem, csakis önmagamért kedveltél meg, s nem befolyásolt semmi más.

Semmi sem valódi, amíg ki nem próbáljuk – még egy szólás sem igazi szólás, ameddig saját életünk nem szolgáltat példát rá.

A filozófiai alapigazságok csak akkor alapigazságok, ha szívverésünkben érezzük azokat: olvasunk nagyon szép dolgokat, de sohasem érezzük át teljességükben, míg magunk is meg nem jártuk a költő útját.

Ha a költemény nem jön olyan természetesen, ahogy levél sarjad a fán, jobb, ha egyáltalán nem is jön létre.

Szeretnék hinni a halhatatlanságban…
Ha arra ítéltettem, hogy boldog legyek veled – a leghosszabb élet is rövid.
Bárcsak hinnék a halhatatlanságban – bárcsak örökké élhetnék veled!