A küzdelem és a lázadás mindig feltételez bizonyos mértékű reményt, a reménytelenség viszont néma.
Charles Baudelaire
1821. április 9. - 1867. augusztus 31.
francia költő
Charles Baudelaire idézetei a szépség, a melankólia és az emberi lélek mélyebb rétegeit tárják fel. Gondolatai különleges költői erővel világítanak rá az érzelmek és az élet ellentmondásaira.
A lázas szeretők és a szigorú bölcsek
ért éveik során egyaránt szeretik
a macskákat, a ház nagy, puha díszeit,
melyek akárcsak ők, fázósak s otthon ülnek.A tudományok és a kéj barátai,
a homály rémeit keresik és a csöndet;
gyászhintaja elé foghatná Orkusz őket,
ha meg tudnák dacos nyakuk hajlítani.
Ha merengenek, oly nemes szobor alakban
nyúlnak el, mint a nagy Szfinxek a sivatagban,
melyeket az örök álom deleje fog.Ölükből bűvösen pattog a villamosság,
s rejtélyes szemüket, mint fínom, tört homok,
kis aranydarabok szikrái csillagozzák.
Valóban, azok a férfiak, akik nők felügyelete alatt, nők között nevelkedtek, nem egészen olyanok, mint a többi férfi, még ha feltételezzük is a vérmérséklet vagy a szellemi képességek egyenlőségét. A dajkák ringatása, az anyai cirógatás, a lánytestvérek hízelkedése, főleg a nővéreké, ezeké a kicsi anyáké, átformálja, mondhatni, átgyúrja a férfiúi alapanyagot. A férfi, aki kezdettől fogva folyamatosan a nő lágy légkörében, kezének, keblének, térdének, hajának, puha és lebegő öltözetének illatában fürdött, olyan bőrfelületi érzékenységre tett szert, olyan megkülönböztetett hanghordozásra, egyfajta kétneműségre, ami nélkül a legzordabb és legférfiasabb lángész, legalábbis művészi teljesség szempontjából, tökéletlen lény marad.
Halál! vén kapitány! horgonyt fel! itt az óra,
óh, untat ez a táj! Halál! Fel! Útra már!
Bár várjon tintaszín ég s víz az utazóra,
tudod, hogy a szivünk mégis csupa sugár!
Miért kellene meggyógyítani egy olyan embert, aki az élet túltengésétől, a jókedvtől beteg?
A józan ész azt sugallja, hogy a földi dolgok jóformán alig léteznek, és az igazi valóság csupán az álmok világában lelhető meg.
Mély, bűvös bájjal részegítve jár át
a múlt, ha a jelenben éledő!
Egy rózsaszínkék titkos alkonyatban
kettőnkön át egy csöndes szikra pattan,
mint búcsuterhes hosszu zokogás;s majd jön egy angyal, a kaput kinyitja,
s a párás tükröt, elhalt lobogást
hű kézzel és ragyogva megujitja.
Gyerek voltam, s szemem a látványt lesve csüggött
a függönyön, amely únt gát, előtte függött…
S feltárult végül a való hidegen: ésmeghaltam, semmi több, és körülöttem állt a
rettentő virradat. – Mit? ennyi az egész?
A függöny felpördült, és én még egyre vártam.
Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján.
Nedves az ajkam, és érett a tudományra,
az antik Tudatot fojtani céda ágyba,
győzelmes keblemen fölszárad mind a könny:
vén arcra gyermekek kacaját bűvölöm.
Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek
oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;
s mint koldús éteti öntestén férgeit,
mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.
De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!
Tudd meg: szeretni kell, a gúny fintora nélkül,
a púpost, a hülyét, a gonoszt, a szegényt,
hogy majd Jézus elé dús diadalmi ékül
jótetteid terítsd az út szőnyegeként.
A szerelem félreértés, a teljesség beteljesíthetetlen igénye.
Ki árnyak után kész szaladni, mindig rosszul jár, amiért nem tudott a helyén maradni.
A szerelem olyan bűn, amelyben nem lehetünk meg cinkostárs nélkül.
Gyakran éreztem, hogy nekem abban telnék gyönyörűségem, ha mindig mehetnék, egyenest, az orrom után, anélkül, hogy tudnám, hová, anélkül, hogy bárki nyugtalankodnék miatta, és ha mindig új országokat látnék. Én soha sehol sem vagyok igazán, és azt hiszem: máshol mindig jobb lenne, mint ott, ahol vagyok.
Illúzióink száma talán éppoly végtelen, mint az emberek kapcsolata egymás közt, vagy mint az embereké a dolgokhoz. És valahányszor az illúzió eltűnik, vagyis ha a lényt vagy a tényt olyannak látjuk, amilyen rajtunk kívül, a valóságban, különös érzés támad bennünk: félig sajnáljuk az eltűnt ábrándképet, félig kellemesen meglep az újdonság, a reális tény.
Ne hagyd az álmok jussát,
szebbeket álmodik a bölcsnél a bolond!