Mély, bűvös bájjal részegítve jár át
a múlt, ha a jelenben éledő!
Charles Baudelaire
1821. április 9. - 1867. augusztus 31.
francia költő
Egy rózsaszínkék titkos alkonyatban
kettőnkön át egy csöndes szikra pattan,
mint búcsuterhes hosszu zokogás;s majd jön egy angyal, a kaput kinyitja,
s a párás tükröt, elhalt lobogást
hű kézzel és ragyogva megujitja.
Gyerek voltam, s szemem a látványt lesve csüggött
a függönyön, amely únt gát, előtte függött…
S feltárult végül a való hidegen: ésmeghaltam, semmi több, és körülöttem állt a
rettentő virradat. – Mit? ennyi az egész?
A függöny felpördült, és én még egyre vártam.
Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján.
Nedves az ajkam, és érett a tudományra,
az antik Tudatot fojtani céda ágyba,
győzelmes keblemen fölszárad mind a könny:
vén arcra gyermekek kacaját bűvölöm.
Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek
oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;
s mint koldús éteti öntestén férgeit,
mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.
De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!
Tudd meg: szeretni kell, a gúny fintora nélkül,
a púpost, a hülyét, a gonoszt, a szegényt,
hogy majd Jézus elé dús diadalmi ékül
jótetteid terítsd az út szőnyegeként.
Ki árnyak után kész szaladni, mindig rosszul jár, amiért nem tudott a helyén maradni.
A szerelem olyan bűn, amelyben nem lehetünk meg cinkostárs nélkül.
Gyakran éreztem, hogy nekem abban telnék gyönyörűségem, ha mindig mehetnék, egyenest, az orrom után, anélkül, hogy tudnám, hová, anélkül, hogy bárki nyugtalankodnék miatta, és ha mindig új országokat látnék. Én soha sehol sem vagyok igazán, és azt hiszem: máshol mindig jobb lenne, mint ott, ahol vagyok.
Illúzióink száma talán éppoly végtelen, mint az emberek kapcsolata egymás közt, vagy mint az embereké a dolgokhoz. És valahányszor az illúzió eltűnik, vagyis ha a lényt vagy a tényt olyannak látjuk, amilyen rajtunk kívül, a valóságban, különös érzés támad bennünk: félig sajnáljuk az eltűnt ábrándképet, félig kellemesen meglep az újdonság, a reális tény.