Az igazán nagy szellemek sasokként a magasban egyedül fészkelnek.
Elolvashatok sok könyvet, elmehetek tanfolyamokra, és lehet, hogy ideiglenesen jól érzem magam a bőrömben, de aztán minden visszarendeződik az alapszintre, ha nem kezdem el cselekedni mindazt a tudást, amit elsajátítottam. Ahhoz, hogy változás álljon be valakinek az életében, szerintem fontos az elköteleződés, hogy megérjen az emberben az a gondolat, hogy na, készen állok arra, hogy másként csináljam a dolgaim, mint ahogy eddig csináltam.
Az ember általában nem szereti másnak tulajdonítani az okosságot. Legfeljebb az ellenségnek.
Tudományos dolgok tudása nem az illik és nem illik kérdése. Rendkívül kedves, előkelő úrinőket ismerek, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy ki volt Horatius. Ezt a tudatlanságot nevetséges volna illetlenségnek tartani. Ha érettségizett, diplomás férfi nem tudja, az sem „illetlenség”, hanem vagy feledékenység, vagy szellemi szegénység. Ez nagyobb baj, mint az illetlenség, mert az illetőről igen csúnya szegénységi bizonyítványt állít ki, de elvégre az illető lehet emellett igen művelt, kedves, úri ember.
Félig könyvekből szerzett tudás, félig saját élmények állnak szavaim mögött.
A mai könyvtárak – az agyagtáblák kései utódai – egyfajta roppant, közös agynak is tekinthetők; emlékezettárnak, ahol több információ halmozódik fel, mint amennyit az emberi agy tárolni tud.
Már egészen kicsi koromtól fogva úgy véltem, hogy a legfontosabb tudás az, amit a természet működésének megértésével szerezhetünk.
A fociból tanultam is ezt-azt. A Nagy-Britanniát és Európát illető földrajzi ismereteim például nem az iskolából származnak, hanem idegenbeli meccsekről vagy az újságok sportoldalából, a huliganizmus pedig nemcsak meghozta a kedvem a szociológia iránt, de egyúttal némi tereptapasztalattal is ellátott. Megtanultam, mennyit ér időt és érzelmeket fektetni olyan dolgokba, amelyek fölött nincs hatalmam, és olyan közösséghez tartozni, amelynek törekvéseiben tökéletesen és kritikátlanul osztozom.
Egy nemrég publiált felmérés részeredménye szerint a Trianonnal és a határontúli magyarokkal kapcsolatos ismerethiány a magyar társadalomban úgyszólván általánosnak mondható, és nem kivétel ez alól a szimbolikus témák felkarolásában jeleskedő jobboldal sem. A felnőtt magyar lakosság kevesebb mint harmada tudja pontosan a trianoni békeszerződés idejét és ismeri a területvesztés mértékét. A fiatalabb korosztályok (nem az államszocializmusban, hanem már az 1990 után szocializálodottak) tudása siralmas: míg például a 40-49 év közöttiek (tehát még a hetvenes-nyolvanas években érettségizettek) fele tudja e kérdésekre a helyes választ, addig a negyven év alattiaknak már csak negyede. Mindemelett a társadalom ideológia polarizációjával kapcsolatban is tanulságos adatok bukkannak fel: minél inkább jobboldalinak tartja magát a válaszadó, annál inkább hajlamos eltúlozni az elcsatolás mértékét, és minél inkább baloldali vagy liberális, annál kisebbnek tartja a területveszteséget. Ebből következik az is, hogy éppen a legradikálisabb jobboldaliaknak a területi revíziót szorgalmazóknak bannak elnagyolt képzeteik az elveszített területekről, és minden bizonnyal igaz ez a politikai spektrum túloldalára is – bár erre az idézett könyv szerzője nem tért ki. Pedig 1990 óta meglehetősen sok szó esett Trianonról a sajtóban és a médiában: ez a fordított arányosság (az elérhető információk tömegének növekedésével csökken a helyes tudás aránya) a jövőre nézve csak szkepszisre ad okot.
Ha valamihez nagyon nem értesz, akkor se hagyd „a szakemberekre”. Lehet, hogy az egész ku*va ábécé ott áll a nevük előtt rövidítések formájában, de a „józan ész” felirat vajon miért hiányzik? Mert tízből kilenc esetben hiányzik – úgy képzelik, hogy a végzettségük és a hatalmas tudásuk majd átsegíti őket mindenen.
A tapasztalás egy megkérlelhetetlen széphez hasonlít, évek múlnak el, míg megnyered, s ha végre megadja magát, mindketten elvénültetek, s egymást többé nem használhatjátok.
A vita – a tudás cseréje. A vitatkozás – a tudatlanságé.
Az előítéletek megszüntetésének legjobb ellenszere az információ, a tudás. Ha ismerjük, amitől tartunk, akkor egyre kevésbé félünk, mert tudunk aktívan cselekedni, tényekre alapozva dönteni.
A tanítás szó bizonyos értelemben a tudás befecskendezését jelenti, de én úgy vélem- hála Agnes nővérnek- hogy tanítás voltaképpen nincs is, csak tanulás létezik.
A tudattalan olyan, mint az iránytű, nem mondja meg, mit kell tennünk. Ha nem tudjuk olvasni az iránytűt, ha nem igazodunk el rajta, nem tud segíteni nekünk.
Ahhoz, hogy egy nép a földi dolgok fonákságán jóízűen, bölcsen nevetni tudjon, sok intelligencia, nagy kultúra és számtalan megpróbáltatás kell.
Minden kornak és minden embernek a saját tapasztalatait kell összegyűjtenie. Ez már így van, és emiatt nem érdemes panaszkodni. Hogyan bontakozhatnának ki máskülönben a nagy emberek és a zsenik?
(Joseph Goebbels: Napló – 1940. január 13.)