A történelem utáni kor emberének többé nincs miben hinnie, tehát magában hisz, nincs miért élnie, tehát magának él – ez a fogyasztói lét.
A tömegember fogyasztói rutinja áthat a párkapcsolataira: a partnerek rövidülő ciklusokban fogyasztják és dobják el egymást. Az intimitás ennek nyomán addig fogy, mígnem a történelem utáni ember inkább választja a magányt, mint hogy a vágyaiból és a kényelméből bármit is feladjon – végleg elutasítja a társas élet boldogságának lejárt szavatosságú ideáját: a férfi a szorongató valóságból virtuális világokba menekül, a nő a többgenerációs családról való gondoskodásának ösztönét bulvárpletykák fogyasztásába fojtja.
Az igazi harc nem vallásosak és ateisták, nem jobboldaliak és baloldaliak, nem konzervatívok és progresszivisták, nem monarchisták és republikánusok közt zajlik. Soha nem is köztük zajlott. Az igazi harc konformisták és nonkonformisták, zsarnokok és szabadok, vadak és szelídek, sunyik és bátrak, intoleránsak és toleránsak, behódolók és be nem hódolók, önzők és önzetlenek, jelszavakat skandálók és gondolkodók közt zajlik. Az igazi harc mindig emberi minőségek, és soha nem világnézetek közt zajlik. Aki ezt nem érti, elkárhozott.
A nagy hazugság a kereskedelmi televíziózással kapcsolatban az, hogy ingyen van. Pusztán azért, mert nem kell előfizetési díjat fizetni, még nincs ingyen. Valójában sokkal súlyosabb árat szednek, ugyanis a tudatunkkal fizetünk a tartalomért, és a reklámok által hajtják be rajtunk azt a díjat, amibe a műsorok elkészítése kerül. A reklám a döntéseiddel kereskedik. A reklám a tudat gyarmatosítását jelenti. A tudat a huszadik században felfedezett kontinens, amelyet a kor hatalmasságai éppúgy kolonizáltak, ahogy anno Amerikát. Ennek folyamata a modern marketingben ölt testet.
Ma már eleve pszichopaták adják a napi életbölcsességet a jónépnek. Lásd a tréningeket meg a bullshit-jelszavakat! „Valósítsd meg önmagad!” „Légy önmagad!” „Neked ez jár.” Celeb kultúra, konzumidiotizmus, egyéniségként eladott egoizmus.
Szerintem a magyaroknak nem is az alkoholizmus a legnagyobb közös gondjuk. A rendszereinkkel van baj, a rendszerszintű gondolkodásunk gyenge. Hajlamosak vagyunk rosszat gondolni egymásról, ez az egész ország egy nagy veszekedés.
Egy emberöltő sokszor kevés a társadalmi folyamatok érdemi befolyásolására.
Budapest nem a „nagyemberek”, hanem a „kisemberek” városa, ahol valóban a városlakók teremtenek igazi életet, nem pedig felülről vezérelt urbanisztikai rendszerek.
Semmi sem fog össze annyira egy közösséget, mint egy külső ellenséggel szembeni közös ügy. Ugyanaz az ellenség egyúttal a társadalmi egység elengedhetetlen támaszává válik.
Manapság mindig azt mondják, milyen jó a digitalizáció, mennyit fejlődik a világ. Én azt gondolom, régen sokkal okosabbak voltak az emberek, nagyobb tudás volt a birtokukban. Gyakorlatiasabbak voltak. Ha bármi történik a világban, az az ember fog megélni hosszú távon, aki nem ezek – tehát a kütyük – által él.
Az ember egész életében csak várakozik. Várja, hogy megszülessen, aztán várja, hogy meghaljon. Sorban áll, és vár, hogy vécépapírt vehessen. Sorban áll a bankban, és várja, hogy megkapja a pénzét. Ha pedig nincs pénze, még hosszabb sorokban vár, csak nem a bankban. Várja, hogy alhasson, és várja, hogy felébredjen. Várja, hogy megházasodhasson, aztán várja, hogy elválhasson. Várja, hogy essen az eső, aztán meg hogy elálljon. Várja, hogy ehessen, aztán hogy ehessen újra. Várja, hogy sorra kerüljön egy csapat őrült közt, s közben azon tűnődik, vajon ő is megőrült-e.
Az erkölcsileg autonóm emberek azok, akik kétségbe vonják a társadalmi kényszereket.„Érvénytelenítik” a társadalmi uralom és hatalom legitimitását.
A holokauszt nem németekről és nem magyarokról szól, hanem arról, hogy mindannyian képesek vagyunk rá. Mert ha ez megtörtént, annyit jelent, hogy mindannyian képesek vagyunk rá. Ez univerzális emberi probléma.
Le télen az Amazonászra
luxusban, míg csak van vize,
nyáron Báliba, Saint Tropez-be
(nem tarthat vissza senki se),
s ha nincs reá mód, üljetek le
a TV-hez olcsóbb utakra,
hallgassatok rossz zenét, filmet,
mely nem hatol le a tudatba.
Ha megtanulnánk végre leküzdeni a bőrszínnel kapcsolatos kicsinyes különbségtételeket, és ehelyett a szeretetre figyelnénk, amely igaz lényünk belsejéből fakad, akkor sokkal boldogabban élhetnénk.
Nagyon kevés közöm volt ahhoz a nemzedékhez, amelynek állítólagos szóvivője voltam, és még annál is kevesebbet tudtam róla.
Oroszok végre elmentek, erre most, na, jól van, itt az új segg. Super, wow! A magyar ember ilyen. Nem találja a helyét, ha nem szaros a szája.
Jól hallotta, bunkót mondtam. Ez egy szép nagy magyar réteg. A franc egye meg őket, annyian vannak már, mint a nyű. És egyszerűen a bunkóknál miért nincs létszámstop? Hát nem? Még mennyi kell belőlük? Én a bunkókat fel tudnám használni. Gondolják el, kivinni őket az árvízvédelemhez… nem lapátolni, ne vicceljen már… bunkót kivinni a gátra, beleverni, anyádat, így egymás mellett állnának, szépen. Ez lenne a nagy magyar fal. A Földet legalább négyszer körülérné, amennyi alapanyag van hozzá. Kínai fal… haggyad má’… ehhez képest rossz vicc. De nem lehet beleverni, mert – franc aki megeszi – egynek sincs feje.
Az irányt, amerre megyünk, azt (…) eldönti a Központi Bizottság vagy más illetékesek. Az az ő dolguk. De hogy mosolyogva vagy sírva menjünk arra, abba már egy kicsit én is beleszólhatok.
Az ember gyenge, ámde sok
csodát tehet, ha összefog.