Önmagát becsüli meg minden nemzedék azáltal, hogy tudomásul veszi: a világ nem vele kezdődött.
Az erőszaknak és a manipulációnak vajmi kevés köze van a valódi emberi haladáshoz és az emberi méltóság védelméhez.
1987-ben Magyarországon öt évet kellett várni egy telefonra. Vonalasra, nem mobilra. (Habár hordozható volt az is: némelyiknek olyan hosszú zsinórja volt, hogy egyik szobából át lehetett húzni a másikba…) Amikor először kimentem az NSZK-ba, tágra nyílt szemekkel kérdezték tőlem, hogy van-e nálunk autó. Volt, aki arról faggatott, hogy van-e mit ennünk. Ami azt illeti, szívesen elhívtam volna egy disznóvágásra.
Vásár az élet: a földnek lakossa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa.
A kisebbségi probléma előbb-utóbb Magyarországon mindenkit elér, mert hol ez lesz kisebbségben, hol az. Magyarországon a kiválasztott kisebbség mindig másodrangú állampolgár és hogy melyik kisebbség lesz kiválasztva, hogy másodrangú állampolgár legyen, az hol így, hol úgy fog változni.
Milyen sivár az a kor, melyben könnyebb egy atomot szétrombolni, mint egy előítéletet!
A világ egy veszélyes hely, nem azok miatt, akik gonoszságokat követnek el, hanem azok miatt, akik ezt tétlenül nézik.
Milyen különös a mi helyzetünk, a Föld gyermekeié! Csak rövid látogatásra van itt mindenki. Nem tudja, miért, de néha azt hiszi, hogy sejti.
Az emberiség holt fogalom. (…) minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
Minden történelmi korban úgy néztek előre az emberek, hogy milyen jó világ lesz, ha eljön a testvériség, egyenlőség korszaka. Vagy később: jó, egy kicsit államosítunk, és akkor végre jó világ lesz. Ha szétverjük a kommunizmust, akkor lesz jó világ. A XXI. századra azonban eljutottunk oda, hogy már nem bizakodunk semmiben, hanem félünk a holnaptól, és ez megbénít bennünket.
Az emberiség eddig mindig legyőzte és kivetette magából a létére törő zsarnokokat, akik mint rákos daganat, mindent felfalnak, de a közösség szolgálatára nem vállalkoznak. Most is így lesz, ha nem tud diadalmaskodni a szeretet és a nagylelkűség a gazdagok és a pénzügyi körök vezetőinek a szívében, és akkor tíz-húsz-hetven év vergődés után mindenképpen a zsarnokok sorsára jutnak!
Annyi mindenért küszködünk, rohanunk, rengeteg limlomot összegyűjtünk, amit aztán kifuvarozunk a szemétdombra; olyan embereket hizlalunk, akiket talán be sem engednénk a házunkba, de egyre csak hajtjuk a profitot számukra!
Nem tanultunk semmit abból, ami az elmúlt pár ezer évben történt. Ugyanazokba a csapdákba lépünk.
Amikor a nép felhagy a panaszkodással, az azt jelenti, hogy felhagyott a gondolkodással.
Neveléssel fel kell világosítani az egyént arról, hogy betegnek és gyöngének lenni nem szégyen, csak sajnálatos szerencsétlenség; gaztett és szégyen azonban ezt a szerencsétlenséget megbecsteleníteni azzal, hogy ártatlan utódokra is rákényszerítjük. Milyen csodálatos és nemes lelkületre vall, ha az önhibáján kívül beteg ember lemond a gyermekről, és szeretetét, gyöngédségét népe egyik szegény, fiatal magzatjára fordítja, akinek egészsége biztosít bennünket arról, hogy egykor erőteljes nemzedék erőteljes tagja lesz.
Mindaz, amit ma földünkön megcsodálunk a tudomány, a művészet, a technika és vívmányai csak egynéhány népnek, sőt talán csak egy fajnak alkotásai. Tőlük függ ennek a kultúrának a léte. Ha e faj elbukik, úgy vele együtt sírba száll földünk minden szépsége.
A bódult humanizmus divattá vált, és milliók jövőjét áldozzák fel azzal, hogy tűrik a saját gyengeségük okozta károkat.
Az emberiséget megújító, valóban áldásos mozgalom mindig ott fogja elkezdeni építő munkáját, ahol az utolsó szilárd alapnak vége van. Nem szégyen, ha hasznát veszi a múltban már bevált igazságoknak, hiszen az emberi kultúra és az ember maga is összefüggő hosszú fejlődésnek az eredménye, amelyhez minden egyes nemzedék hozzájárul munkájával.