Nagyon kevés közöm volt ahhoz a nemzedékhez, amelynek állítólagos szóvivője voltam, és még annál is kevesebbet tudtam róla.
Társadalom idézetek
Oroszok végre elmentek, erre most, na, jól van, itt az új segg. Super, wow! A magyar ember ilyen. Nem találja a helyét, ha nem szaros a szája.
Jól hallotta, bunkót mondtam. Ez egy szép nagy magyar réteg. A franc egye meg őket, annyian vannak már, mint a nyű. És egyszerűen a bunkóknál miért nincs létszámstop? Hát nem? Még mennyi kell belőlük? Én a bunkókat fel tudnám használni. Gondolják el, kivinni őket az árvízvédelemhez… nem lapátolni, ne vicceljen már… bunkót kivinni a gátra, beleverni, anyádat, így egymás mellett állnának, szépen. Ez lenne a nagy magyar fal. A Földet legalább négyszer körülérné, amennyi alapanyag van hozzá. Kínai fal… haggyad má’… ehhez képest rossz vicc. De nem lehet beleverni, mert – franc aki megeszi – egynek sincs feje.
Az irányt, amerre megyünk, azt (…) eldönti a Központi Bizottság vagy más illetékesek. Az az ő dolguk. De hogy mosolyogva vagy sírva menjünk arra, abba már egy kicsit én is beleszólhatok.
Az ember gyenge, ámde sok
csodát tehet, ha összefog.
Nincs egyéb hatalom (…) e földön, mint a tudományok varázsereje, melly mind egyeseknek, mind köztársaságoknak annyira óhajtott jollétét eszközölhetné és biztosíthatná.
Magyarországon a helyzet jóval súlyosabb abból a szempontból, hogy nagyon messze vagyunk még attól is, hogy bármilyen tisztulás elinduljon. Egyrészt a társadalom összességében túlságosan is eltűri az erőszakot, legyen szó akár a nők vagy gyermekek ellen elkövetett erőszakról. A férfiak ellen elkövetett erőszak pedig, ami számarányaiban ritkábban fordul elő, még ezeknél is erősebb tabunak számít. Így nem csoda, hogy egyelőre hiányzik még az a társadalmi nyomás, ami az egyházon belüli változásokat kívülről tudná kikényszeríteni.
Érdekes faj vagytok, érdekes keverék. Olyan szép álmokra képesek, és olyan szörnyű rémálmokra. Olyan elveszettek és magányosak tudtok lenni.
A kényelem és a jólét sosem gazdagította a világot annyira, mint a hányattatások.
Jó erősen felépítették azt, hogy milyennek kell lennie egy jó polgárnak. A jó polgár megünnepli a karácsonyt, szilveszterkor beba*zik, mint az állat, és ünnepli a január elsejét. Ezt idomítják bele az emberekbe. De nekem ne mondják meg, nekem ne adják utasításba, mert nekem vannak önálló gondolataim, én nem szeretnék egy bárány lenni!
Ülök a tévé előtt, és csupa pszichésen beteg embert látok.
Szerintem, most baromira nem a minőség világát éljük. Most butítás van.
Tudom én, hogy jó lenne valamiben hinni, mert olyan ez a világ, mintha valaki szívességből csinálta volna bontott égből meg maradék tengerből egy szebb bolygó ledózerolása után, hat nap alatt, és csak a szigszalag, a bálamadzag, a gumipók meg az irigység tartja össze az életünket, kell a kapaszkodó, de ma már mindenben hisznek egyszerre, ahogy a Taflinás Géza bácsi mondta, ami mindenre jó, nem jó az semmire, mert aki mindenben hisz, nem hisz az semmiben, vagy valami ilyesmi.
Mit kezdjünk egy országgal, ahol a Panaszkodás államvallás, a Rinyálás tömegsport és a Depresszió rulez?
Látnom kellett, hogy kevésbé számíthatok a közösség segítségére, amikor azt kell elérnem, hogy a kötelességét teljesítse, mint amikor a jogaiért harcolok.
Soha nem tudtam megbékélni azzal a gondolattal, hogy a köz egy tagja nyugodtan élhet, miközben semmit nem tesz a társaiért.
A demokrácia akkor marad fönn, ha az emberekben erős a függetlenségük, önbecsülésük és egységük érzése, és ha ragaszkodnak hozzá, hogy csak jó és igaz embereket válasszanak képviselőjüknek.
Nem maga a társadalom kényszerít rá, hogy görbe utakon járjunk?
Én híve vagyok a szelídebb bölcsességnek,
és nem kedvelem azt a vad erkölcsiséget,
melynek fog és köröm legelső fegyvere
és embertársait azzal leplezi le.