Az anyák azért szeretik az apáknál jobban a gyermekeket, mert úgy látják, a gyerek nagyobb részben az ő tevékenységük eredménye.
Nem kiverni, kiszeretni kell a gyerekekből a rosszaságot.
Szülőként muszáj tudnia mindenkinek, hogy mi a valódi érzelmi helyzet abban a lakásban, amelyhez mindenki táskájában ott a lakáskulcs.
Egy szülőnek (…) teherbírónak kell lennie, akkor is, ha azt érzi, ehhez már se kedve, se ideje, sőt legszívesebben (ha lehetne varázsolni) visszacsinálná az egészet.
A határok kijelölése és ezen keretek fenntartása a szülő feladata. A gyerek feladata pedig az, hogy ezeket megpróbálja átlépni, hogy kísérletezik az érzelmeivel és a lehetőségeivel, miközben érzi azt is, hogy a szülei tartják a kontrollt, és nem engedik ki a kezükből a gyeplőt.
Az a szülő, aki elhiteti önmagával, hogy a világ nem változott, valójában vakká és süketté teszi magát a gyereke felé, aki érzékelve ezt az ellenállást, egyre kevesebbet fog kommunikálni otthon, jóllehet egyre kevésbé érzi magát komfortosan a saját életében.
A szülő és gyermek kapcsolat minden későbbi emberi kontaktus alapmintája.
Ha egyik kezeddel Isten kezét fogod, másikkal gyermekedét, nincs határa annak, hogy gyermeked milyen messzire juthat!
– Állandóan azt hajtod, hogy nem szeretem a gyermekemet.
– Szereted, nem mondom, de ahogy neked jó. Olyannak szeresd, amilyen! Ez a nehéz.
Kétség sincs afelől, hogy séfnek lenni rohadt kemény munka, ugyanakkor hihetetlenül kifizetődő is. Szerintem annyi a lényeg, hogy hagyd a gyerekeidnek, hogy megtalálják a saját útjukat. Ha pedig történetesen a séf szakma teszi boldoggá őket, és neked van tapasztalatod benne, akkor miért ne segítenél nekik?
Az élet előrehalad és nem hátrafelé. A láncreakció a továbbadásról szól, és nem a visszaadásról. Amit a szülők a gyerekeiknek adnak, azt az utódok kapják meg. Sem a gyerek, sem a szeretet nem takarékbetétkönyv módjára működik. Amit adok, azt jó szívvel és viszonzási igény nélkül kell adnom, és akkor nem fog fájni, ha kiderül, hogy nem jár kamat.
Szüleinket számtalan dologért hibáztatjuk: nem megfelelő önbecsülésünkért, szerelmi problémáinkért, vagy akár azért is, hogy szeretjük a hagymát. Mígnem egy idő után rádöbbenünk, hogy ők is emberek, és ez a tény minden siránkozásunk ellenére sem fog megváltozni. Végül is, ők megtették, amit megtehettek.
Az anyaság emberibbé teszi az embert, és minden leredukálódik a legszükségesebbekre.
Ha anya vagy, gondolatban sosem lehetsz igazán egyedül. Anyaként mindenre duplán kell gondolnod, egyszer magadra, egyszer pedig a gyermekedre.
Anyának lenni azt jelenti, hogy a természet lehetőséget adott számodra ahhoz, hogy egy másik életet önmagad részeként tapasztalj meg. Ha képes vagy egy gyermek anyja lenni, terjeszd ki ezt a hajlandóságot, hogy az egész világ anyja legyél.
Ki gyermeket nevel, az a hon iránt szent kötelességet teljesít.
Nem könnyű tudomásul venni, amikor a gyerekünk elkezd lesajnálni bennünket. Felhúzott szemöldökkel, udvarias, elnéző mosollyal kezdődik. Ez is úgy kamaszkor táján jelentkezik, amikor megreccsennek a szülői puha diktatúra eresztékei, és egyszer csak kiderül, hogy már nem vagyunk istenek a gyerekeink szemében.
Nálunk a családban az a szabály, hogy minden csibészség megbocsátható, ha a gyerek őszintén bevallja, mert a bajban csak úgy tudunk segíteni.
Az a szeretet, amit a szülők éreznek a gyerekeik iránt, különleges. Mindenki más esetében van egy pillanat, amikor elkezdjük megszeretni – de a gyermekünkkel más a helyzet. Őt már akkor is szerettük, amikor még nem is létezett. Minden anyát és apát sokkol, hogy amikor gyerekük lesz, milyen elsöprő erővel önti el őket az érzelmek árja, szinte ledönti őket a lábukról. Felfoghatatlan, mert semmivel sem lehet összehasonlítani. Olyasmi, mint megpróbálni leírni valakinek, aki az életét egy sötét szobában töltötte, hogy milyen érzés a homok a lábujjak között, vagy egy hópehely a nyelvünkön. Szárnyakat bont tőle a lélek.
Szülőnek lenni olyan érzés, mintha az ember egy túl kicsi takaró lenne. Akárhogy is próbál mindenkit bebugyolálni, valaki mindig fázik.